Gyerekkori
emlékeim között lapozva, ezt a kis történetet találtam alkalmasnak arra, hogy
rövid élmény- epizódként papírra kerüljön.
Talán sikerül egy kis
nosztalgiát ébresztenem azokban a kedves olvasókban, akik még visszaemlékeznek
a háború utáni nehéz időkre.
1946-ot írtunk. A félelmetes
háborúnak vége. Kiéhezve, lesoványodva bújtunk elő rejtekhelyeinkről, ki
pincéből, ki barakból, ki vidékről szivárgott vissza Budapestre a megélhetés
reményében. A főváros rendszeres áruellátása még nem indult meg. A városlakók
ügyeskedéssel, csencseléssel próbálkoztak, hogy a fenn- maradásukhoz szükséges
élelmet elő tudják teremteni.
Az emberek hamar rájöttek,
hogy élelem csak vidékről, a parasztságtól kerülhet a városokba. Így nagyon
sokan azt a megoldást választották, hogy cserebere utján, vidéken próbáltak
élelmet szerezni. A városi ember mit adhatott élelemért cserébe? Ruhát, cipőt.
Így ez az üzletelési mód be is vált. Egyre és egyre jobban megteltek a ritkán
közlekedő marhavagonokból álló vasúti szerelvények.
Mi is szegények voltunk, nem
volt semmi olyasmink, amit élelemre cserélhettünk volna. Csak rongyaink voltak,
amit anyám foltozáshoz gyűjtögetett. Hát ezzel mit lehet kezdeni?… Törte a
fejét szüntelen. Egy napon elkezdett varrogatni és a rongydarabokból tarka-barka
színes kötényeket készített.
Az első példány igen jól
sikerült. Szépen kivasalva összehajtogatta. Az elsőt követte a második,
harmadik és így tovább, míg összegyűlt tíz darab kötény. Egy régimódi
hátizsákba rakta, majd egy reggel elindult ő is vidékre cserélni, kötényért
élelmet.
A család nagy izgalommal
várta haza. Közben nagyanyám gyűjtötte a rongyokat és ráérő idejében ő is
kötényeket varrt. Néhány nap múlva megjött anyám. Óriási volt az öröm,
körbeálltuk a konyhaasztalt. Kimeredt, kíváncsi szemekkel figyeltük, mi minden
került elő a hátizsákból. Volt benne krumpli, egy fej káposzta, zöldség és még
egy kis darab szalonna is akadt a hátizsák aljában.
A köténygyártás családi
vállalkozássá nőtte ki magát. Most már anyám, és nagyanyám is varrt. Én házról
házra jártam rongyokat gyűjteni. Válogatás, mosás, varrás, vasalás ez volt a
sorrend. Tíz kötény elkészülte után anyám útnak indult, a jó csereüzlet
reményében.
Egy alkalommal anyám elvitt
magával, bár nem szívesen tette, nagyon féltett, mert bizony nem egyszer, se
nem kétszer fordult elő, hogy a marhavagon tetején kuporodva kellett utaznia.
Én könyörögtem, hogy vigyen el magával. Nagyon szerettem volna látni, mikor az
emberek az általam gyűjtött rongyokért, vagyis a szép színes kötényekért
élelmet adnak.
Nagy izgalommal kapaszkodtam
fel a vagon tetejére, és szorítottam magamhoz a kötényekkel telt hátizsákot.
Anyám féltő, gondos tekintete mindig követett, minden mozdulatomat figyelte.
Több vidéki tanyát meglátogattunk, voltak olyan helyek, ahová a kutyáktól tartva
be sem merészkedtünk. Volt olyan is, hogy a kapuban megnézték, hogy mit
hoztunk, aztán vártunk az utcán, mire valami kevés zöldségfélét kihoztak a
kínált áruért. De legtöbb helyen nem talált gazdára a mi kis szerény
árukínálatunk.
Hála Istennek jó szívű
emberek is akadtak, akik megsajnáltak, néha egy bögre tejjel is megkínáltak.
Emlékszem, Szajol mellett az egyik tanyán egy háziasszonynak nagyon
megtetszettek anyám kötényei és mindet meg akarta tartani. Örültünk neki, de
féltünk is, hogy nagyon kevés élelmet kapunk érte. Anyám elkezdte dicsérni a
kötényeit, meg hogy mennyi munka volt vele, milyen drága az anyag, stb. Én csak
lapítottam mellette és izgultam, hogy mikor hozzák már a hátizsákba valót.
Izgalmam óriási meglepetéssé változott. A háziasszony végig mért minket,
látszott rajta, hogy unja már anyám kötényekről szóló előadását, sarkon fordult
és kiment a konyhából, egyenest a spejzba. Még egymásra sem mertünk nézni
anyámmal az izgalomtól, mikor az ajtóban megjelent a háziasszony, és egy
frissen vágott liba lógott a kezében. Ezt tudom csak adni a kötényekért
cserébe, jelentette ki száraz hangon, és az asztalra dobta a libát. Anyám tért
magához először, rendben van mondta, de hangján észre lehetett venni az
izgalomnak a hatását, nehogy az asszony meggondolja magát. Aztán a liba helyet
cserélt a kötényekkel.
Már messzire voltunk a
háztól, mikor anyámon kitört a boldogság jele és össze-vissza csókolt örömében.
Nem kell már házalni tovább és micsoda liba ez!…
Gyönyörű nagy mája volt,
alig fért el nagyanyám lábosában. Na, nemsokára jóllaksz libamájas kenyérrel,
mondta türelmetlenségemet látva.
Fedő alatt sült a libamáj,
körülötte izzadt a libatepertő. Illata betöltötte a konyhát, de még a szobát
is. A konyhában néma csendben figyeltük nagyanyámat, mikor jelzi már, hogy
kész! – Ehetünk.
Uram Isten! – Mi történt? A
lábost takaró fedő nagy durranás után felrepült a konyha mennyezetére, a falat
körbespriccelve libazsírral és az előbb még gyönyörűen domborodó májból most
hirtelen kis darab mócsing lett, ami ott füstölgött a lábos mellett a
tűzhelyen.
Egymásra néztünk, hang nem jött ki a torkunkból,
csak a sajnálat sóhaja keringett a levegőben. Anyám a meglepetésből felocsúdva
az asztal közepére tette a lábost és nagyot nevetve tunkolni kezdte a zsírt.