A tudakozó ablaka előtt hosszú sorban állnak, az utazásra és felvilágosításra váró emberek. Egyhelyben toporognak, lökdösődnek, ismerkednek, szóváltások cserélődnek.
A hatalmas üvegablak fölött „Információ” felirat díszeleg. Az üvegtábla közepén öt picike lyuk fedezhető fel, mely a hangok be és kibocsátására szolgál. Az ablak innenső felén állunk mi türelmességgel és nyugalommal feltöltött emberek. Az írópult mögött kb. ötven centire, ül egy sovány vékonydongájú asszonyság. Valószínű a vasúthoz tartozik, bár a ruhája nem erről árulkodik. A zsabós gallérú blúza, és az ujjának a csipkével kiszélesített része, egész más korra emlékeztet
Előtte a pulton egy nagyobb fajta imakönyv méretű menetrend pihen. Az agyonhasznált állapota még az elmúlt háborús idők telefon könyvére emlékeztet. A hölgy a reggeli hétórai álmosságnak megfelelő arccal ímmel-ámmal tologat a szájában egy rágógumit, de lehet, hogy egy nyélnélküli Kojak nyalókát koptat a nyelve hegyével.
– Jó jó reggelt ki-kivánok! – Szól a korosodni látszó, gyászruhát viselő úr, sietős, bizonytalan, dadogós hangon.
– Hajoljon közelebb a bácsi, a lyukakhoz ott középen látja már? – mert így nem hallok semmit!
Érdekes hümmög a bácsi félhangosan, akkor honnan tudja, hogy köszöntem, ha nem hall semmit. Azért a biztonság kedvéért még egyszer köszön.
– Jól van, már hallom!
– Ké-kérem én Mo-Moraszentgrótra szeretnék utazni, mi-mikor indul a vonatom és hó-honnan? – tudja kedves egy gyerekkori osztálytársam, temetésére kell mennem, áldott jó ember volt a szegény!
– Nem értem, hova akar utazni, hajoljon még közelebb a lyukakhoz.
A bácsi dadogós száját csücsörítve egészen a pici lyukakhoz illeszti, és úgy ismétli. Mo-Moraszentgrótra!
– Jé! – ilyen falu is van? – és csodálkozva rágja gumiját tovább. Már van jegye a bácsinak? – és hozzáteszi csodálnám, ha lenne, mert ilyen falu nincs, legalábbis a vasút közelében.
Ezalatt a bácsi a csücsöri szája helyett, a fülét próbálja az üveglap lyukjai közé illeszteni a pontos válasz reményében.
– Azért megnézem a menetrendet. – kapja el a választ a kis lyukakon keresztül a gyászruhás bácsika. A tudakozó jól informált hölgye lapozgat a kis okos könyvecskéjében, ide-oda, oda-ide, majd határozottan kijelenti.
– Ilyen várost, de még csak ilyen községet sem találok a menetrendben.
– De-de kell le-lenni! Né-nézze csak jól meg, s ezzel egy gyászjelentést húz ki a zsebéből – lá-látja kedves ez onnan jött. Né-nézze csak jól meg.
– Igen, igen próbál válaszolni hölgy.
De ebben a pillanatban a mennyezetről lecsüngő hangszóróból kellemetlen erős hang, mely felért egy operaházi baritonnal közölte, hogy a kelebiai gyors megérkezett. Amiből a mi kedves érdeklődő utasunk egy szót sem ért, de nem is tudta hirtelen, hogy hova is figyeljen. Hiába tapasztotta füleit az üvegtábla lyukjaira.
– M-még egyszer mondja le-legyen szíves, mert nem ér-tek se-semmit.
– Pedig ennél hangosabban már nem beszélhetek. Azt tudom csak ajánlani, hogy…
– Ne-ne, tessék lökdösni! Eközben a régi fazonú vulkánfiber bőrönd felborult, és egy huszonöt év körüli izomkolosszus lábára dől. – Hé, öregúr, jó lenne, ha a bőröndjét levenné a lábamról, és fiatalosan mozogna, nem hallotta, hogy a világvégére nem megy vonat! Na szedje már a cókmókját, (kitört a nevetés).
– De de, kérném még mindig nem tu-tudom, hogy ju-jutok Mo-Moraszentgrótra.
– Siessen, kérem! – nem látja, mennyien szeretnénk még érdeklődni, még maga miatt fogom lekésni a vonatomat!
‑ ¨Mi lesz ott elől, miért nem mozdul a sor?
– Nem lehet sietni, folyik a bőröndből a tea, szólt egy fiatalember a sor elejéről.
– Milyen tea? – nem érdekel, mi folyik, tőlem akár a Duna is kifolyhat, nekem akkor is utaznom kell!
– Látja szomszéd ez a magyar vasút! – képtelen az utas megtudni, mikor indul a vonatja, de még azt sem tudják, melyik vágányról, az átszállásról nem is beszélve. – Ha a bácsi most nem utazik, akkor álljon félre, kaparja össze a teáját, és ne tartsa fel a sort! – szólt egy erős női hang a sor közepéről.
– Ráérne később is érdeklődni, mikor kevesebben vannak, ki szólt egy mások hang a sorból
– Moraszentgrótnak nincs is vasútállomása. Egy közeli városban kellene leszállni a bácsinak. De kár, hogy nem egy ismert városban halt meg az osztálytársa, most nem kéne keresgélnem, hogy hol is van az a híres Moraszentgrót.
– M-mi a ne-neve a városnak a-ahol le-le kell szállnom?
– Azt térkép nélkül nem tudhatom, maga is megnézhette volna otthon!
– N-nincs t-térképem, de nem is tu-tudom, hogy Mo-Moraszentgrótot hol keressem.
– Mi lesz már? Miért nem mozdul a sor? Úgy látszik a papát, nekem kell odébb tenni, ahhoz, hogy a sor meginduljon.
– De-de ké-kérem, én is u-utazni akarok.
– Nézzék még a kis öregnek áll feljebb, ő tarja fel a sort, miatta vagyunk ennyien.
– Na, bácsi álljon félre, ha elfogy a sor, előkeresek egy térképet, és megnézem magának, de most sürgősen álljon félre.
– Ha-hallatlan, hát még ilyet – méltatlankodik a gyászruhás öregúr.
– Végre csak, hogy megindultunk! – Kérem az ötös vágány mellett vigyázni, tolatást végzünk. Recsegte a hangosbemondó.
– Bácsika, hajoljon a lyukhoz, ihol a térkép. Ezzel kivette a szájából a rágógumit és nagy odafigyeléssel keresgélt. Nézzünk egy közeli várost, ahol leszállhat. Úgy látom, hogy Érsekháza lesz a legközelebbi. Vagy talán Sajóberkesen? Amelyik a bácsinak szimpatikusabb, ott letetszik szállni, és keresni egy autóbuszt, ami elviszi Moraszentgrótra. Látja ilyen egyszerű az egész.
– És mo-mondja kedves, a te temetésre odaérek?
A sajóberkesi gyorsított személyvonat egy perc múlva indul, kérem, a beszállást befejezni szíveskedjenek.
‑ Most mi-mitcsináljak, hogy jutok én Moraszentgrotra.