DEZSŐKE
Életrajzi monológja
Haloványi Hamarovics Dezső a
jó apámtól örökölt nevem. Becsületes jóravaló ember volt. Ha, minden igaz!
Legalább is addig, míg meg nem születtem, anyám szerint. Ezt úgyis meg fogják érteni,
de csak szép sorjában mindent. Az anyakönyvezető, mikor kiállította a születési
anyakönyvi kivonatot, rossz helyen kezdte írni a nevemet, mert vagy az
anyakönyvi kivonat bizonyult kicsinek, vagy a nevem hosszúnak. Az ügyeletes
tisztviselő nem gondolt arra, hogy nem férek rá az okmányra. Csak annyit írt
rá, hogy Hamaro, de ennek anyám semmi értelmit nem látta és hamar elhagyta az O
betűt. Gondolta, hogy a magas iskolát, ha végzett tisztviselő úr ezt megteheti,
hát akkor ő a saját gyerekével, miért nem tehetné meg, hogy egy nyamvadt O
betűt lehagyjon a nevemről. Különben is nekem
kell felnevelni gondolta anyám. Ez nem az ő dolguk. Hamaro-nak semmi értelme
sincs. De a Haloványi Hamar Dezső az már egy becsületes magyar névnek számít.
Valójában, ilyen formán
lettem én 1-2 óra alatt Hamar Dezsőke! Mert, ezért anyám nem akarta meg
kurtítani a nevem? Hazaérve még
melegében odaírta, hogy ke. Így, már jó lesz! – mondogatta magában. Ezek után mindenkinek úgy
mutatott be. Nézzék csak, milyen aranyos a kis Hamar Dezsőke.
Csak apám forgatta a fejét,
szemeit kidüllesztve közölte anyámmal, hogy még ilyen csúnya gyereket nem látott,
nevelje csak fel, ha már csak, ilyen bőgő szüleményt tudott a világra hozni.
Nem kér belőlem. Anyám igyekezett bizonygatni, hogy valószínű elcserélt a bába.
Vagy a jó isten azt akarta, hogy az apjára hasonlítson ez a gyerek. Mikor anyám
unszolására apám másodszor is megnézett, rögtön Hegyeshalomnak vette az irányt.
Azóta sem láttuk.
Az iskolaéveim is úgy teltek,
hogy mindig az utolsó pad volt az enyém teljes terjedelmében. Míg a többiek
ketten-hárman összepréselődve ültek, addig én kényelmesen uraltam az egész
padot. Nem akart senki mellém ülni. Eleinte rossz volt, de hamar megszoktam a
kényelmet. Ami aztán végig kísért egész élet utamon. Mint később megtudtam a
tanító úr, azért ültetett az osztály végére, hogy a többi gyerek előre
figyeljen, és ne az én szeneslapát füleimet nézze. De ettől különben sem
kellett tartania. Elég volt, ha csak a szünetben látnak
Ahogy nőttem, egyre jobban
kezdtek a lányok érdekelni. Persze nem a szépségemért néztek, amire én még,
akkor nem gondoltam. Az iskolában, menekültek előlem, egy lánypajtáshoz sem
tudtam közelíteni. Így aztán nem csoda, hogy kamasz koromban, nagy érdeklődés
kerített hatalmába a női nem iránt. De csak sóvároghattam a szoknyák után.
– Ne törődj vele kisfiam, te
is meg fogod találni a párodat, még úgyis fiatal vagy. Vigasztalt édesanyám.
Ahogy nőttem anyám egyre
büszkébb lett rám. Mindentől óvott csak szépüljek, hajtogatta is gyakran. Még
az elálló füleimet is egy szoros kendővel lekötötte éjszakára, hogy a füleim
kisebbnek látszódjanak, és lapuljon a fejemhez. Nem értettem, mert én magamnak
nagyon tetszettem. Néha a tükör elé álltam, grimaszokat vágtam, és rájöttem,
hogy grimasszal sem vagyok csúnyább, és tulajdonképpen jóképű vagyok.
Szépen felnevelkedtem játszótársak
nélkül, csak a kutyámnak tetszethettem, mert ő időnként játszott velem, de
talán az is befolyásolta, hogy öreg volt és egyik szemére már nem is látott. De
az is lehet, hogy sokat bámult engem, és a látvány tönkretette szemvilágát.
Én voltam az anyám kedvence,
utánam jött csak a rozmár, azaz a kutyánk. Macskánk is volt, minden rám szánt
simogatást, a kutya meg a nyami nevű macska kapta.
Hát ilyen kellemes, idillikus
környezetben növögettem fel.
Katonakoromra már egész szép
legény lehettem, mert rögtön felvettek a Hadseregbe. De lehet, hogy csak az
ellenséget akarták velem ijesztgetni.
De kérem, higgyék el, jóképű
katona lettem, azzal együtt, hogy mindig a társaim után kullogtam a sor végén.
Egyszer úgy esett, hogy engem küldtek ki a temetőben. A honvéd sírok őrzésére.
Egész éjjel ott álltam, de senki nem akarta a sírokat bántani. Olyan jól
végeztem a szolgálatomat, hogy gyakori őrzője lettem a katona síroknak. Így
megúsztam a gyalogsági kiképzés javát. Ennek, vagyis a két pofonnak köszönhetem
a Terikével való megismerkedésem. Az úgy eset, hogy valószínű akkor
elaludhattam, ugyanis megtanultam, állva aludni. Valaki olyan két pofont adott,
hogy a honvéd kórház szájsebészetén kötöttem ki. Egy hatalmas nyakleves
kíséretében, amit nem is nekem szántak gondolom. Egy Hamar Dezsőkét ki bántana
éjjel? Két fogamat kellett kioperálni. Mert kilógtak a számból. S ki volt a kedves
nővér, természetesen Terike nevű ápolónő. Ő meglátta bennem az igazi férfit. Az
alatt a pár nap alatt, míg ott feküdtem, belém szeretett! Képzeljék csak el, mindig
csak azt mondogatta, hamar gyógyuljon Dezsőke, meglátja, hamar felépül, hamar
ki fogják szedni a varratot a szájából, hamar hazaengedik, enni fog hamar. Hát
mondják, kérem nem egy drága nővér az ilyen. Rögtön feldagadt arcképpel
szívembe zártam. Meg is kérdeztem tőle rögtön – Mondja aranyos nővérke és
csókolózni is fogok tudni. ––Természetesen Dezsőke. Mire katona lesz, el is, felejti.
Mit felejtek el? – a csókolózást? De hisz most vagyok katona! Ezek után elhatároztam
csak Ő, Ő a nagy Őt, feleségül veszem! Micsoda pompás életem lesz nekem egy
ilyen Terike mellett. Ő lesz a ház ura, nekem meg csak dolgozgatni kell, és
élhetem a szerelmes férfi boldog életét.
Tercsikémnek szép berendezett
lakása volt. Igaz, hogy kétszer elvált, de ez engem nem érdekelt. Anyám, csak
azért imádkozik, hogy vissza ne költözzek hozzá. Mert szeretne még kicsit is
boldog lenni. Főnökeim olyan rendesek voltak, hogy soron kívül leszereltek. És
elintézték, hogy temető őrnek felvegyenek.
Én
mindenáron, rendes, kényelmes életet akartam biztosítani Terikémnek. Megszoktam,
hogy kiszolgálnak. Időnként a kocsma ajtón is be-betekintek. De mindig józan
maradok.
Ahogy az évek múltak Terike
egyre többet akart tőlem, hiába magyaráztam neki, hogy én csak a temető
őrzéséhez értek, amit a temetkezési vállalat munkatársa végzek. De ő ezt nem
akarta elhinni. Így kénytelen voltam bebizonyítani azzal, hogy sokat jártam a
kollégákkal a temető melletti italboltba, mert ott találkoztak naponta az újdon
sült barátaim is. De ezt se méltányolta Tercsikém.
Hej pedig nagyon szerettem,
csak az zavart nagyon, mindig velem akart mindent csináltatni. Most javítsam
meg a kilincseket, mert lötyögnek nagyon, aztán meg hordjam ki a hamut a cserépkályhából.
De volt olyan eset is, hogy menjek le a pincébe fáért, sőt még olyat is
mondott, fűtsek be. Én Haloványi Hamar Dezső ilyen alantas munkákat nem
végezhetek, egyszer egy rokonom mondta anyámnak, mikor megkérte, hogy
vásároljon be, mert anyám nem ért rá. Bezzeg nekem rá kellett érnem, nahát az a
világ már megszűnt.
Hogy még én mossam ki a zoknimat,
hát ez volt a csúcs. Anyámnak bezzeg volt ideje ilyesmire, csak Terkának nincs.
Hát miért vagyok én nős ember, hogy nekem keljen Hamar Dezső főállású temetői
őrnek mosni. Különben is előléptetés előtt állok, főnökeim a jó munkámért
megígérték, hogy ha a temető portása nyugdíjba megy, engem fognak javasolni
erre a fontos komoly munkára.
Igaz van még egy pár éve az
öregnek. De erre büszke voltam, hogy a jövőm biztosítva lesz. Én megszoktam,
hogy a munkahelyemen mindenki szót fogad nekem. Ebből következik, hogy a
feleségemmel nézet eltérítéseim vannak. Drága Terikém ezt nehezen akarja
megérteni. Egy Hamar Dezsőnek ne dirigáljon senki Én megszoktam, a csendet!
Sajnálom Tercsikémet, de neki is tudomásul kell venni elveimet. Hát ez bizony
estéimet szomorkássá tette. De így jó kedves jó kollégák megértették. Nappal
Tercsi dolgozik, míg én éjjel. Ennek köszönhetően gyerek nélkül maradtunk.
Amiért Terikém mindig szemrehányást tett. De lehet, örült titokban. Nem akarta
megérteni, hogy az éjszakai műszakom alatt nem járhatok haza gyerekkészítés
céljából. Ö pedig nappali műszakban dolgozott állandóan.
Így a boldogságunkra egyre
kevesebb idő maradt. Ami azt hozta magával, hogy Terike egyre hűvösebbé vált
irányomban. Amiért én úgy éreztem, hogy már mást szeret. Ugye kedves hallgatóim,
megértik elkeseredésemet, és azzal foglalkozok már, hogy ott hagyom az én drága
szerelmemet. Engem a képességeimnek nem
megfelelő munkával akar ellátni. Együtt érző férfitársaim mondják meg élet az
ilyen? A sírásó társaim teljes sajnálkozásukat megértem. Terikémtől se igazat,
se gyereket, se megbecsülést nem kaptam. Válóperemen egy kis babát hozott
magával, de gondolom, kölcsön kérhette, mert egyáltalán nem hasonlított rám. A békítő
tárgyaláson, minden kedves sírásó részt vett. Sorban megnézték a gyereket, de
megállapították ez nem Hamar gyerek. Terike nem akart válni, az első szóra.
Ezen nem is csodálkoztam, Mert ilyen embert úgy sem talál másikat, mint én.
Aztán szépen elváltunk, én mentem sírt ásni, ő meg pelenkázni sietett.
Bp. 2015