A szélhámos

  Ezt a kis történetet azért adom közre, hogy a szélhámosságokon bosszankodó ember elmosolyogjon az ilyen és ehhez hasonló eseteken. És persze nem árt az óvatosság sem!
  A koradélutáni órákban történt, egy augusztusi vasárnapon. Pirike, a csinos, mindig vidám, középkorú hölgy barátnőjével az ügyeletes orvoshoz igyekezett.
  – Kérem, szíveskedjenek várni, a doktor úr betegnél van, közölte a várakozókkal a teltkarcsú nővérke. Ellenvéleményt nem tűrő hangja és a mozdulata kissé zavarba hozta Pirikét, aki szerette volna megkérdezni, hogy mennyi ideig kell még körülbelül várni az ügyeletes orvosra, de ezek után már nem merte.
  Természetesen várunk! – törte meg a csendet a mindig készséges barátnő, majd a nyomaték kedvéért hozzátette: – különben is, ezzel a dagadt karral úgysem tehetünk semmi mást! – Pirikém, nagyon fáj? – Kérdezte – s közben feltűnően annak a selyemsállal felkötött karjára meresztette égszínkék szemét.
  A nővérke ezt meghallva, egy gyors mozdulattal hátat fordított, hogy még a szétnyíló köpenyét sem volt ideje összefogni. Ennek egyenes következményeképpen minden várakozó beteg szeme csak egy irányba meredt.
  – Elképzelheted, hogy fáj! Látod milyen dagadt?
  – Látom! Csak azt nem értem, hogy tudott ez a nagydarab férfi a hullámmedencében a karodra esni?
  – Azt én sem tudom. Nagy fájdalmat éreztem a karomban, és csak annyit hallottam, hogy "bocs.".
  – Legalább udvarias ember volt, ez is ritka manapság.
  – Akkor még nem fájt ennyire, most egyre rosszabb! Jöhetne már a doki, biztos a balesetibe fog utalni. – Látod, egyre dagadtabb lesz, kellett nekem strandra menni.

  – Rövidesen megérkezett a doktor, aki a vizsgálat után határozottan közölte Pirikével:
  – Ezt bizony meg kell röntgeneztetni! Valószínűleg eltörött. Máris adom a beutalót az Üllői úti ügyeletes kórházba.

  – Taxi, taxi! Kérem, álljon meg! – hangoskodik segítő szándékkal a kis barátnő.
  – Nem látja, hogy foglalt vagyok?
  – Csak azt látom, hogy üres a kocsija!
  – Buta liba, attól még lehet foglalt!... –  kiabált vissza a sofőr, aki nem nézett ki rózsás fuvart a hölgyekből.
  – Na gyere, menjünk! Úgysem áll meg itt egyik sem. A Kossuth téren van egy taxiállomás...

  – No csak, kit látok? – kiált fel Pirike – nézd, csak itt van Zöldi Pista, tudod, ő az, aki a házunkban lakik. Ezt a szélhámost megint kiengedték? Szabadlábon van újra!
  – Ez felháborító! Gyere, kerüljük el gyorsan...
  – Kézcsókom a ház legszebb lakóinak! Nem akarjátok megismerni a jó öreg barátot, akár be is mutatkozhatok, ha már nem vesztek rólam tudomást... Zöldi Ist...
  – Ne is folytasd! Tudjuk, a menő sportriporter, a nők bálványa...
  István orrán megbillent az aranykeretes szemüveg, zöld szemei egy másodpercre megmerevedtek és arcán örömteli mosoly terült el a még nem túl mély ráncok mögött.
  – De boldog vagyok, hogy ismét látlak titeket.
  – De kérdezz meg minket is! – suttogja az orra alatt Pirike.
  – Más ember lettem, megneveltek! Már nem kell szégyenkeznetek miattam. De mi történt, ezzel az aranyos kis karoddal Pirike drága?
  – Valami vadbarom ráugrott a strandon.
  – Ejnye, ejnye! Látszik, hogy nem voltam veletek. Csúnya vastag lett a karod, ezzel azonnal orvoshoz kell menni.
  – Éppen odatartunk, egy taxit keresünk...
  – Rögtön szerzek egyet nektek, csak várjatok meg itt.
  – Hova siet, kérem? – szólt egy hölgy Istvánra – ha nem vette volna eddig észre, mi is taxira várunk!
  – Sajnálom! Zöldi István, sportriporter vagyok! Ugye nem vennék a szívükre, ha késve kezdeném a közvetítést?
  – Az más, akkor tessék csak előre menni...
  – Na lányok, mondjátok meg a sofőr bácsinak, melyik kórházba mentek. Eljövök veletek én is, hátha szükségetek lesz az én férfias segítségemre. Különben sem sajnálom tőletek az én drága időmet!
  – István, megint szélhámoskodsz?
  – Áh, dehogy! Úgy ismertek engem, el tudnám nézni tétlenül, hogy amikor a barátaim bajban vannak, nem segítek nekik? Sofőr bácsi kérem, nyugodtan hajtson a főbejárat elé, engem itt ismernek... Mit mondott, mennyi? Nem sok az egy kicsit, ezerötszáz forint, ilyen szimpatikus utasoktól, pláne egy balesetet szenvedett hölgytől? Na, Pirike fizesd ki, ezt nem sikerült lealkudni!...
  Amikor beléptek a baleseti váróba, István a sok várakozó beteget meglátva hangosan morgolódni kezdett:
   – Szóval, üljünk le, és várjunk törött karral!? Ez egyenesen elképesztő! Mit képzelnek ezek a nővérek! Halló, kérem, maga ebben a jól vasalt köpenyben orvos?
  – Nem kérem, én csak betegszállító vagyok!...
  – Gondolhattam volna! Az orvosoknak mindig lóg a nyakában valami! – Kedves barátom, ezzel átkarolva a betegszállítót, elkísérte őt a folyosó végéig – tudja, én Zöldi István vagyok, a sportriporter, biztos ismerős a hangom a rádióból, nagyon sietek, a barátnőmnek eltörött a karja, gyorsan szükségünk lenne egy orvosra, aki megröntgenezné! – Arra kérem, legyen kedves, szóljon egy orvosnak! Nagyon kérem...
  – Oh, rögtön szólok a főorvos úrnak! Biztos, hogy mindjárt kijön, hiszen nagy sportbarát az öreg...
  – Látod Pirike, már jön is a főorvos úr, nem kell kivárni a sorodat!
  – Fáradjon be ön is, riporter úr, azonnal megtudjuk, mi történt a kedves hölgy karjával. – invitálta a főorvos a vizsgálóba Istvánt. – Nagyon jó! Így képzeltem én is! Nincs komoly baj, csak egy nagy ütés érhette a karját, attól duzzadt meg ennyire. Szerencsére nincs eltörve! Felírok egy jó kenőcsöt, ez majd gyorsan rendbe hozza! Várjon csak egy kicsit, hölgyem, a nővérke majd felköti magának szakszerűen! – Pihentesse sokat, ne sajnálja tőle a kenőcsöt! Három nap múlva újból szeretném látni a karját!
  – Köszönöm doktor úr! Szerdán itt leszek! A viszontlátásra!
  – Várjatok meg odakint! – szólt Pirikéék után Zöldi István, rögtön jövök.
  – Nagyon köszönöm, főorvos úr! Hogyan tudnám meghálálni a fáradtságát, az általunk elrabolt drága idejét? Úgy tudom, szeret meccsre járni, ebből arra gondolok, netán ön is focizott valamikor?
  – Nem fociztam, de a jó meccseket szívesen megnézem!
  – A jövő héten MTK-FRADI rangadó lesz, jónak ígérkezik! Én fogom közvetíteni. Szívesen adok két tiszteletjegyet a főorvos úrnak, jó szórakozást kívánok hozzá! – Elnézést, csak most vettem észre, hogy a másik ruhámban maradtak a jegyek. Tetszik tudni a nagy izgalom, az örökös sietség, az állandó időhiány. De nincs semmi baj! A barátnőm úgyis visszajön a karját bemutatni önnek, vele elküldöm a jegyeket. Még egyszer nagyon köszönöm!...
  – Itt vagyok, még jó, hogy megvártatok. Taxi! Álljon meg, nem látja, hogy beteget kell hazavinni?
  – De kérem, most végeztem!...
  – Jó! Jó, kérem. Mesélje majd el a garázsban a kollégáinak, hogy Zöldi István sportriportert nem akarta fölvenni. Ez a tizenöt perc már semmi magának! Így legalább megússza, hogy egy cikket kanyarítsak a pesti taxisokról...
  – Na végre, hazadöcögött velünk. Igazán kicserélhetné már ezt a taligát, valami menőbb kocsira!...
  – De, kérem!...
  – Pirike, fizesd ki! Adj az öregnek jó kis borravalót, hogy soha ne feledje el, kik ültek a kocsijában.
  Amint a taxi elporzott, Zöldi Pista Pirikéhez fordulva mondta: majd elfelejtettem, kétezer forintot adtam a betegszállítónak, hogy minél előbb orvos kezébe kerülj. Ugye nem kívánod, hogy én ...
  – Itt a kétezer, te szélhámos pékmester! Bár én nem kértelek arra, hogy intézkedj!... de most már hagyj magunkra, mert még sokba kerülsz nekem!
  – Nahát, ez a hála, hogy ilyen gyorsan elintéztem mindent. Még most is az orvosi váróban ücsörögnétek, ha nem vagyok veletek!
  – Jó! Még hálás is leszek neked, csak hagyj már minket magunkra!
  Három nap elteltével Pirike visszament a főorvos úrhoz. Türelmesen leült a várakozóknak elhelyezett székre, várva, hogy rákerüljön a sor, és behívják. Közben a főovos úr valamilyen okból kijött a rendelőből, meglátta, és soron kívül behívta őt a várakozók közül.
  – Jöjjön, kedves, hadd nézzem meg a karját! Hogy érzi magát?
  – Óh, már sokkal jobb a karom, főorvos úr, nagyon köszönöm!
  – Látom, már közel sem olyan dagadt, mint három nappal ezelőtt volt. Szépen gyógyul!
  Pirike már indulni készül, de az orvos várakozó tekintete maradásra készteti... Kínos másodpercek telnek el, végül a főorvos töri meg a csendet:
  – Mondja, kedvesem, a riporter úr nem küldött részemre két jegyet önnel a vasárnapi MTK meccsre?
  Pirike lábai a földbe gyökereztek, azt hitte, elájul szégyenében. Aztán kitört belőle az indulat...
  – Ez a szélhámos pékmester mit ígért a főorvos úrnak? Ez soha nem volt sportriporter, ez egy közönséges szélhámos! Nem rég szabadult ki a börtönből. Régóta ismerem, sajnos a házunkban lakik! Mellénk tolakodott, azt mondta megváltozott, más ember lett belőle... És lám, de én, én megfizetem a főorvos úr fáradságát...
  – Nekem ne fizessen meg semmit asszonyom, nem tartozik semmivel! Én csak a munkámat végeztem! Azt tanácsolom Önnek, óvakodjon az efféle, ismerősöktől, még akkor is, ha egy házban lakik velük! A viszontlátásra!...