A Márton család

  Kedves olvasóim, két csodálatos emberről szeretnék megemlékezni rövid írásomban, Dr. Márton Kálmánról és feleségéről, Dr. Écsi Editről. Kettőjük tragikus történetét próbálom megörökíteni, hadd ismerjék meg minél többen őket, de főleg a mai fiatalok nemzedéke, akik az orvosi hivatást választották életük céljaként.

  – Drága Editkém, végiggondoltad te egyáltalán, hogy mire vállalkozunk? Talán mégsem lett volna szabad kellő orvosi gyakorlat nélkül ilyen, nagy tudást igénylő kutató és gyógyító munkát megpályázni...

  – De Kálmán, hogy mondhatsz ilyet, amikor te is, én is a gyógyításra, orvosi kutatásra esküdtünk fel. A diplomamunkánk mindkettőnknek kitűnőre sikerült.  Végre megvalósíthatjuk álmainkat, a pályamunkánkat elfogadták! Éppen most akarsz meghátrálni?... Kálmán, nem ismerek rád!

  – Dehogy édesem, csak nagyon féltelek, nem élném túl, ha valami bajod esne. Bár tudom, hogy Schweitzer professzor úr sem fertőződött meg, pedig leprás betegek között él már mióta.

  – Meglátod Kálmán a jó Isten velünk lesz és úgyis csak egy-két évet dolgozunk Lambarénében a leprások kórházában.

  Kálmán komoly arcvonásaiból az aggodalom sugárzott, a feleség-féltés barázdái tódultak homlokára, de ugyanakkor egy kis büszkeség is feszült benne. Nem csalódott szerelmében... Ez újabb erőt ad számára a nagy közös elképzelések megvalósításához. Editke kedves arcán megjelent halvány mosoly férje számára az elszántságot, az ismeretlen utáni vágyat tolmácsolta.

           

  A Lambarénében eltöltött idő alatt nagy orvosi gyakorlatra tettek szert. Közvetlen Schweitzer professzor keze alatt dolgoztak, főleg a trópusi betegségek, s ezen belül is a bőrgyógyászat körébe tartozó orvosi problémákat tanulmányozták és gyógyították. A professzortól sok tapasztalatot szereztek, s meleg barátság alakult ki a házaspár és a „ nagy fehér varázsló " között, mint ahogy a gaboni bennszülöttek nevezték.

  A leprások kórházában a Márton családon kívül még Dr. Győrkovács László és Dr. Pérczi Imre sebész dolgozott.

Dr. Márton Kálmán naplójából tudjuk, idézem sorait "Gyermekkoromban, gondolatban gyakran kalandoztam el a fenségesen hömpölygő Ogoouéhoz és a lambarénéi kórházhoz. És most, annyi év után a valóságban itt ülök – magam sem hiszem el, a csodálatos öregemberrel szemben. Nézem a nyugodt tekintetű, energikusan jóságos, tiszta arcot, a már fehér tekintélyes magyaros bajuszt és az elmaradhatatlan fekete csokornyakkendőt." A falu főnöke le akart beszélni minket a hazatérésről, ugyan úgy mint a professzor úr, visszahív minket. Megszerettelek titeket. – Honvágyatok lesz, ha visszatértek Európába" mondta búcsúzásunkkor. Isten veletek!"

  A Márton házaspár a trópusi betegségekkel kapcsolatos orvosi tapasztalatait a későbbiekben tovább hasznosítja. Hazatérésük után nem sokkal meghívást kapnak egy algériai kórházba. Ide már a közben megszületett kisfiúkat is magukkal vitték. A Lanbarénében szerzett tapasztalataik alapján már ismerősök voltak a trópusi betegségek világában. Sok új problémával kellett megküzdeniük,  négy nehéz évet töltöttek Algírban. Bejárták Algéria városait, ahol előadásokat tartottak egyetemeken, orvostan-hallgatóknak, orvosoknak...

  Nagyon megszerették őket a betegek, orvoskollégák, nővérek. Sok-sok barátot szereztek a múló évek során. Éjt nappallá téve dolgoztak, hiszen nappal a kórházban gyógyítottak, esténként pedig rendszeresen megbeszélték egymással a különböző orvosi eseteket, sorra születtek meg tudományos dolgozataik. Egy-egy érdekes esetről az orvosi szaklapokban írtak, külföldön és Magyarországon. Az Afrikában eltöltött évek edzetté tették őket. Most már teljesen megbizonyosodtak egymás munkaszeretetéről, munkabírásáról. Csak a gyógyítás volt a cél, hogy minél kevesebb beteg ember legyen és segíthessenek olyan betegeken is, akik gyógyítására idáig nem találtak hatásos gyógymódot.

  Az 1965-70 es években a trópusi betegségeket ismerő és kezelő orvos kevés volt Magyarországon. Annak ellenére, hogy egyre több kiküldött utazott trópusi országba, mint kereskedők, külföldi munkára meghívott szakemberek. Hazánkba is szép számmal jöttek afrikaiak, ázsiaiak, főleg diákok és üzletemberek. Így a Márton orvos házaspár hazaérkezése után rögtön dolgozni kezdett, alig pihenve ki az utazás fáradalmait. Újabb és újabb feladatokat kaptak, hol az orvos továbbképző intézet trópusi tanszékén, hol az István kórház bőrgyógyászatán kamatoztatták tudásukat. Itthon is elismert szakemberekké váltak.

  Gyermek nevelésére nem sok idejük maradt. Az időközben felcseperedett Kalával (mert így becézték fiukat) sokat kellett foglalkozni. Ez főleg Editke feladatai közé tartozott. Szórakozásra, színházra stb. szinte nem is futotta idejükből. Ha véletlenül hétvégi programot szerveztek, majdnem mindig az derült ki, hogy vagy valamelyikük ügyeletes a kórházban, vagy éppen egy Magyarországra érkezett afrikait kellett megvizsgálni, mert betegség- gyanús volt.

  1970-es év második felében újra Afrikába utaztak, ez utal Conakryba, a Guineai Köztársaság fővárosába, mint hivatalos kiküldöttek.

  Editke szépen berendezte trópusi lakásukat. A kis Kalát francia iskolába íratták be. A doktor házaspárt pedig a Donka kórház várta szeretettel. Újra megkezdték áldozatos munkájukat Afrikában, gyógyítottak, oktattak, kutattak.

  Kálmán feleségével délelőttönként a kórházban rendelt, majd a fekvő betegeket látták el, délután pedig a Conakry-i orvostanhallgatókat képezték. Editke a kórházból hazafelé sietve vásárolt be, hogy kis családjának ebédet készítsen igyekezve, hogy mielőtt tanítani menne legalább egy órácskát, pihenhessenek. Így teltek a dolgos hónapok, évek.

  Már a szerződésük utolsó évében jártak, amikor a tragédia bekövetkezett.

  – Ma nagyon fáradt vagyok – szolt a doktornő férjéhez. – Szeretnék legalább egy órácskát aludni. – Te nem pihensz le egy kicsit Kálmán?

  – Nem kedvesem, én olvasgatok egy kicsit, úgyis csak négyre megyünk be az egyetemre.

  – Akkor én most egy jót alszom...

  – Ébredj Editke drágám, még elkésünk az előadásunkról. Kálmán próbálta keltegetni, de semmi eredmény. A felesége nagyon mélyen alszik. – Most már tényleg elkésünk, ébredj már fel, de Editke meg sem mozdul. Kálmán rázogatja, de minden hiába. A pulzusa egész gyengén ver.

  – Mi történt veled édesem...?

Kálmán megvizsgálja még egyszer. A szíve ver, ez kétségtelen. Jézusom, már öt óra is elmúlt. Gyorsan egy telefon az egyetemre, a mai előadás elmarad. Egy másik telefon a szovjet kollegának, aki belgyógyász. Ő sem talál semmi rendellenességet, de azért ad egy injekciót, hátha ez segít, Semmi eredmény. Kálmán újabb és újabb orvoskollégát hív együttes konzultációra. Este tíz órakor már a szívverést sem tudták kimutatni Editkén. Közben Kálmán is rosszul lesz, de egy nyugtató injekció után magához tér, gyermekét magához öleli és úgy zokogja a fülébe. Ne sírj kisfiam. A jó Isten meg fog segíteni minket. Most már együtt sírnak.

  Editkét hazahozták Magyarországra, itt alussza örök álmát.

  Kálmán nem tért vissza Afrikába, a temetés utáni hónapokban az egészsége nagyon megromlott, egyre jobban legyengült. Orvos barátai próbálták gyógykezelni, de sajnos operálni kellett. A műtét utáni hónapok sem hoztak sok változást, a kegyetlen betegség elhatalmaskodott rajta, amihez hozzájárult a felesége utáni bánat, fájdalom.

  Egy év múlva kaptam a gyászjelentést, hogy Dr. Márton Kálmán meghalt.

  Nem tudtam szóhoz jutni a történtek után. Miért kellett életük és munkabírásuk csúcsán, két ilyen kiváló embernek elmenni?

  Ui: Mint később megtudtam a fiúkból is bőrgyógyász lett, szülei nyomdokain járva trópusi betegségekkel foglalkozik.

  Emlékemben megőriztem megható történetüket.