MUKI
A mi falunkban mindig
gyönyörű volt a karácsony!
Most lehunyom a szemem, és emlékeim között
kotorászok: felidézem gyermekkorom boldog éveit. Erről szeretnék most egy
kedves kis történetet elmondani önöknek.
Azzal
kell kezdenem, hogy valójában nem voltam mintagyerek, de azért bátran kimerem
jelenteni, hogy a Karácsonyi ünnepek előtt legalább három héttel már a javulás
útján jártam. Na persze nem egészen önszántamból, hanem a sors kegyetlen
kényszeréből. Gondoljanak csak megszorult helyzetemre, mikor is a családom
minden tagja azzal fenyegetett, hogyha nem változtatok maga-tartásomon, biztos
nem hoz a Jézuska semmit, de lehet, hogy még szaloncukrot sem kapok! Pedig azt
igen csak szerettem. Ilyen erős családi és rokoni nyomás nehezedett rám évente
legalább két esetben is. Húsvét táján, és Karácsony havában.
Ünnepek előtt jóval már
legkülönbözőbb ígéreteket kellett tennem annak érdekében, hogy a Jézuska el ne
kerülje házunkat.
Az ígéret gyűjteményemet
pontba szedve, szépen leírva, a karácsonyi ajándék kérelmem mellé tettem. Ez
okozta nekem mindig a legnagyobb gondot.
Először is meg kellett
ígérnem, hogy ezen túl szófogadó gyerek leszek. Másodszor szorgalmasabban fogok
tanulni, soha nem megyek az iskola mellé, matek óra helyett a népkertbe focizni.
De ez még mind semmi, még azt is az ígéreteim jegyzékébe kellett foglalnom,
hogy a vasárnapi szent miséről sem fogok meglógni, és mise után egyenest
hazamegyek átöltözni, mivel egyetlen ünneplő ruhámra igencsak vigyáznom
kellett.
Az idei karácsonyra készülve
többszöri próbálkozás után, bár nehezen, de neki szántam magam az ígéreteimtől
hemzsegő levelem írásának. Már csak azért is, mert nagyon szerettem volna egy
kutyát kapni karácsonyra.
Félre ne értsék nem egy
fakutyát, hanem egy igazi eleven kis kutyust. Én szeretném felnevelni, hogy
csak tőlem fogadja el a kaját, engem kísérjen az iskolába reggelenként.
Az osztálytársaim csak úgy
néznének féltékenységükben, hogy nekem milyen okos kutyám van. De ehhez
ígérgetnem kellett nagyon sok mindent, bár már a padlás tele volt nagyanyám
szerint ígéreteimmel. De nagypapám hitt bennem most is azt mondta, hogy bízzuk
a Jézuskára, majd ő eldönti, hogy megérdemled-e az ajándékot.
Levelemet nagyapám
továbbította, bevallása szerint légipostán adta fel a Jézuskának. Nehogy
elvesszen úgy, mint tavaly előtt. Én levél hiányában nem kaptam semmit a
Jézuskától. Bár nem volt előttem eléggé világos, hogy miért nem kapta meg. De
arra visszaemlékszem, hogy nagyszüleim sokat panaszkodtak, hogy milyen nehéz a
megélhetés, és milyen sokba került a tüzelő vásárlás az idén. És örülnünk kell,
hogy melegben lehetünk! Bár még mindig nem értem, hogy mi köze a megélhetéshez
az én Jézuskámnak. A postást azért nagyon szidtam, mert a levelemet elhagyta,
arra emlékszem világosan.
– Remélem az idén másképp
lesz!
Többszöri kérdezősködés
után, nagyapám csak az utolsó napokban válaszolt, hogy a Jézuska megkapta
levelemet.
Tényleg megkapta, mert
karácsonyfát is hozott és a fa alatt egy cipős dobozban egy aprócska
összegömbölyödőt kis vakarcs nyüszített. Nagyon boldog voltam. Agyon
dögönyöztem szegény kutyapalántát. Rögtön rá is ragasztottam a Muki nevet.
Eleinte tényleg nagyon
rendes voltam. Igyekeztem ígéreteimet megtartani. A baj akkor kezdődött igazán,
mikor Mukiról kiderült, hogy egy nagyon csúnya, rozsdaszínű, idétlen korcs
kutya. Eleinte dicsekedtem vele az osztálytársaim előtt, de ahogy nőtt, bizony
egyre jobban szégyelltem küllemét.
Egy alkalommal az egyik
osztálytársam nálunk járt, akkor nem szólt semmit a kutyámról, de másnap már az
egész osztály tudta, hogy egy ronda semmire sem jó kutyám van, amit nagyon
szégyelltem.
Bár Mukit megszerettem, de
elképzeléseimnek sehogy sem felelt meg, így kutya törődésem egyre lanyhult.
Már-már odáig jutottam, hogy a kutya etetése is nagyanyámra maradt. Meg is mondtam
nagyapámnak, hogy ilyen ronda állatot miért hozott nekem a Jézuska. Ha már
teljesítette kérésemet igazán egy szép farkaskutyával ajándékozhatót volna meg.
Nagyapám próbálta magyarázgatni, hogy biztos csak ilyen kutyust tudott szerezni
nekem. Ez felháborított nagyon, hát miből állt volna a Jézuskának egy normális
kutyát nekem szerezni, neki ez semmi sem lett volna, aki annyi csodára képes. A
hitoktató néni mesélte, mennyi csodát tett betegeket gyógyított, megsegítette a
szegényeket. Csak nekem nem tudott egy jóképű kutyát hozni.
Már lassan beletörődtem.
Egyre kevesebbet foglalkoztam Mukival. Hiába mesélte nagyanyám, hogy Muki
milyen okos, még a postást is kizavarta az udvarunkból. Már az osztály is
elfelejtet te a kutya ügyemet, csak a foci, a haverok érdekeltek.
Egyik napon nagyapám
figyelmeztetett, hogy Muki csúnyán köhög, beteg. Majd meggyógyul mondtam kurtán
válaszolva, és nem törődve szavaival tovább játszottam. Szegény kutya már
kéthete köhögött, egyszer-egyszer megnéztem, de nem sokat törődtem továbbra se
vele. Nagymama orvost hívatott hozzá, de már késő volt, az orvos sem tudott
segíteni rajta.
Az egyik tanítási napon úgy
jött ki a lépés, hogy suli után nem mentem haza, hanem kihasználva a
vénasszonyok nyarát focizni mentem barátaimmal. Észre sem vettük, hamar este lett.
Hiába sietek hazafelé, már úgyis mindegy nem fognak megdicsérni az már biztos.
Hazaérve láttam nagyanyám
arcán, hogy nagyon haragszik. Nagy baj lehet, mert nem tudtam kitérni útjából.
– Mukit meg sem nézed, –
pedig nem fogja megélni a reggelt!
Rohantam a nyári konyhába,
de szegény állat, már csak hörgőt mozdulatlanul.
– Látod kis unokám nem
tartottad be az ígéreteidet, nem voltál megelégedve Jézuska ajándékával, hát
úgy döntött, hogy nem érdemled meg Mukit és magához szólítja rövidesen!
Engem elkapott a sírás,
magamhoz öleltem Mukit, de már késő volt.
– Azóta megtanultam, hogyha
valamit ígérek, azt be is kell tartanom, mert úgy ér az ígéretem valamit, ha
meg is tartom. Mert különben…