Muki

               MUKI

A mi falunkban mindig gyönyörű volt a karácsony!
Most lehunyom a szemem, és emlékeim között kotorászok: felidézem gyermekkorom boldog éveit. Erről szeretnék most egy kedves kis történetet elmondani önöknek.
       Azzal kell kezdenem, hogy valójában nem voltam mintagyerek, de azért bátran kimerem jelenteni, hogy a Karácsonyi ünnepek előtt legalább három héttel már a javulás útján jártam. Na persze nem egészen önszántamból, hanem a sors kegyetlen kényszeréből. Gondoljanak csak megszorult helyzetemre, mikor is a családom minden tagja azzal fenyegetett, hogyha nem változtatok maga-tartásomon, biztos nem hoz a Jézuska semmit, de lehet, hogy még szaloncukrot sem kapok! Pedig azt igen csak szerettem. Ilyen erős családi és rokoni nyomás nehezedett rám évente legalább két esetben is. Húsvét táján, és Karácsony havában.
Ünnepek előtt jóval már legkülönbözőbb ígéreteket kellett tennem annak érdekében, hogy a Jézuska el ne kerülje házunkat.
Az ígéret gyűjteményemet pontba szedve, szépen leírva, a karácsonyi ajándék kérelmem mellé tettem. Ez okozta nekem mindig a legnagyobb gondot.
Először is meg kellett ígérnem, hogy ezen túl szófogadó gyerek leszek. Másodszor szorgalmasabban fogok tanulni, soha nem megyek az iskola mellé, matek óra helyett a népkertbe focizni. De ez még mind semmi, még azt is az ígéreteim jegyzékébe kellett foglalnom, hogy a vasárnapi szent miséről sem fogok meglógni, és mise után egyenest hazamegyek átöltözni, mivel egyetlen ünneplő ruhámra igencsak vigyáznom kellett.
Az idei karácsonyra készülve többszöri próbálkozás után, bár nehezen, de neki szántam magam az ígéreteimtől hemzsegő levelem írásának. Már csak azért is, mert nagyon szerettem volna egy kutyát kapni karácsonyra.
Félre ne értsék nem egy fakutyát, hanem egy igazi eleven kis kutyust. Én szeretném felnevelni, hogy csak tőlem fogadja el a kaját, engem kísérjen az iskolába reggelenként.
Az osztálytársaim csak úgy néznének féltékenységükben, hogy nekem milyen okos kutyám van. De ehhez ígérgetnem kellett nagyon sok mindent, bár már a padlás tele volt nagyanyám szerint ígéreteimmel. De nagypapám hitt bennem most is azt mondta, hogy bízzuk a Jézuskára, majd ő eldönti, hogy megérdemled-e az ajándékot.
Levelemet nagyapám továbbította, bevallása szerint légipostán adta fel a Jézuskának. Nehogy elvesszen úgy, mint tavaly előtt. Én levél hiányában nem kaptam semmit a Jézuskától. Bár nem volt előttem eléggé világos, hogy miért nem kapta meg. De arra visszaemlékszem, hogy nagyszüleim sokat panaszkodtak, hogy milyen nehéz a megélhetés, és milyen sokba került a tüzelő vásárlás az idén. És örülnünk kell, hogy melegben lehetünk! Bár még mindig nem értem, hogy mi köze a megélhetéshez az én Jézuskámnak. A postást azért nagyon szidtam, mert a levelemet elhagyta, arra emlékszem világosan.
– Remélem az idén másképp lesz!
Többszöri kérdezősködés után, nagyapám csak az utolsó napokban válaszolt, hogy a Jézuska megkapta levelemet.
Tényleg megkapta, mert karácsonyfát is hozott és a fa alatt egy cipős dobozban egy aprócska összegömbölyödőt kis vakarcs nyüszített. Nagyon boldog voltam. Agyon dögönyöztem szegény kutyapalántát. Rögtön rá is ragasztottam a Muki nevet.
Eleinte tényleg nagyon rendes voltam. Igyekeztem ígéreteimet megtartani. A baj akkor kezdődött igazán, mikor Mukiról kiderült, hogy egy nagyon csúnya, rozsdaszínű, idétlen korcs kutya. Eleinte dicsekedtem vele az osztálytársaim előtt, de ahogy nőtt, bizony egyre jobban szégyelltem küllemét.
Egy alkalommal az egyik osztálytársam nálunk járt, akkor nem szólt semmit a kutyámról, de másnap már az egész osztály tudta, hogy egy ronda semmire sem jó kutyám van, amit nagyon szégyelltem.
Bár Mukit megszerettem, de elképzeléseimnek sehogy sem felelt meg, így kutya törődésem egyre lanyhult. Már-már odáig jutottam, hogy a kutya etetése is nagyanyámra maradt. Meg is mondtam nagyapámnak, hogy ilyen ronda állatot miért hozott nekem a Jézuska. Ha már teljesítette kérésemet igazán egy szép farkaskutyával ajándékozhatót volna meg. Nagyapám próbálta magyarázgatni, hogy biztos csak ilyen kutyust tudott szerezni nekem. Ez felháborított nagyon, hát miből állt volna a Jézuskának egy normális kutyát nekem szerezni, neki ez semmi sem lett volna, aki annyi csodára képes. A hitoktató néni mesélte, mennyi csodát tett betegeket gyógyított, megsegítette a szegényeket. Csak nekem nem tudott egy jóképű kutyát hozni.
Már lassan beletörődtem. Egyre kevesebbet foglalkoztam Mukival. Hiába mesélte nagyanyám, hogy Muki milyen okos, még a postást is kizavarta az udvarunkból. Már az osztály is elfelejtet te a kutya ügyemet, csak a foci, a haverok érdekeltek.
Egyik napon nagyapám figyelmeztetett, hogy Muki csúnyán köhög, beteg. Majd meggyógyul mondtam kurtán válaszolva, és nem törődve szavaival tovább játszottam. Szegény kutya már kéthete köhögött, egyszer-egyszer megnéztem, de nem sokat törődtem továbbra se vele. Nagymama orvost hívatott hozzá, de már késő volt, az orvos sem tudott segíteni rajta.
Az egyik tanítási napon úgy jött ki a lépés, hogy suli után nem mentem haza, hanem kihasználva a vénasszonyok nyarát focizni mentem barátaimmal. Észre sem vettük, hamar este lett. Hiába sietek hazafelé, már úgyis mindegy nem fognak megdicsérni az már biztos.
Hazaérve láttam nagyanyám arcán, hogy nagyon haragszik. Nagy baj lehet, mert nem tudtam kitérni útjából.
– Mukit meg sem nézed, – pedig nem fogja megélni a reggelt!
Rohantam a nyári konyhába, de szegény állat, már csak hörgőt mozdulatlanul.
– Látod kis unokám nem tartottad be az ígéreteidet, nem voltál megelégedve Jézuska ajándékával, hát úgy döntött, hogy nem érdemled meg Mukit és magához szólítja rövidesen!
Engem elkapott a sírás, magamhoz öleltem Mukit, de már késő volt.
– Azóta megtanultam, hogyha valamit ígérek, azt be is kell tartanom, mert úgy ér az ígéretem valamit, ha meg is tartom. Mert különben…