A pösze varjú

  (Mese felnőtteknek)


           Varjú ország erdejében, egy kényelmes fa tetejében lakott egy fiatal varjú pár, kár-kár, mondogatták egymásnak. Szerelemben jók voltak. Csak a kis varjúk hiányoztak kár-kár. Varjú férj mérgelődött, ennyi időt asszonnyal még nem töltött. Kár volt kár. De még egyszer megpróbálja gondolta ő bánatában.
          Varjú mama, sajnálta az esetet, ősszel párján szíve megesett. Úgy gondolta meglepi három tojást, tojik neki. A kis tojásokat melengette, míg a férje etetgette. Varjú papa nagyon várta, hogy kikeljen felesége három tojása.
          Megtörtént az eset, három varjú megszületett. Nem kár! Nem-kár.
          Kicsinyek szépen növekedtek, míg a varjak újra szeretkeztek! Nem kár-nem kár. A három kis varjú már repdeset, mire a testvérke megérkezett. De a bátyái nem fogadták, Félixnek csúfolgatták, mert a papa látta, hogy a kicsi nem ő, de kevésbé a párja, nem hasonlít, csak egy picit a mamára. Félix öcskös pöszén mondta kászr-kászr, és ezt is csak nehezen tudta. A többit csak elzokogta. Ejnye-ejnye cudar kölyke, károgni sem tudsz te, csak nyögve? Selypítésed szégyen ránk, kinevet az erdőhát. Kár-kár.
          – Asszony, asszony szégyellheted! – a kicsinyedet azonnal orvoshoz viheted. Ne rontsa a testvérek jó hírnevét, egy pösze testvér csak csorbítaná a család becsületét. Kár-kár.
          Ezek után varjú mama mit tehetett, mikor szíve csücske a kicsinye lett. Sajnálgatta, tanítgatta, míg a szomszéd rajta kapta. Kár-kár mondogatta a szomszéd is magában, ilyen varjút még nem láttam. Nem elég, hogy pösze még bárgyú is szegény. A fészekben sem nagy legény! A testvérei a mezőre kicsalták. De Félix csak nézett-nézett a hatalmas mezön, csak heverészett. Szegény mama mit tehetett, kényeztette, ahol csak lehetett. A legjobb falatokat neki adta, míg a testvérek panaszkodtak, kár-kár mondogatták csak a pösze varjút, pátyolgatják.
          – A papa többször mondogatta, tán süket a feleségem és nem hallja. Orvoshoz kell vinni rikácsolta. Erre mama csak a vállát vonogatta. Ráér-ráér, károgatja, majd kinövi a selypítést, és elhagyja.
          – Végül is az asszony szót fogadott, és nagy nehezen szerzett egy beutalót. De a doktor csak annyit mondott logopédus legyen az orvos, más itt nem segíthet, csak ő taníthat károgó beszédet.
          Logopédus megvizsgálta, mert Félixet megsajnálta.
          – Mond utánam te kis varjú. Kár-kár. Félix ezt megpróbálta. Karsz-karsz! Károgta egyfolytában.
          – Raccsolsz is te pösze varjú? Apád lehetett egy Szarka, nem is Varjú, vagy talán egy Holló?
          – Kedves mama, mit szól ehhez! – nem a magáé ez a gyerek. Irul-pirult a mama, mit szól ehhez az apa? Sötét az erdő nagy a lomb, az apjuk meg mindig barangolt. Ki láthatta a sötétben, mikor a szél is fújt a varjú fészkében, s ki volt, akivel összebújt? – a fészek alján meglapult.
          – Itt nagy a baj asszonyom! – Fiát tanítani nem tudom, felemás gyereket szép beszédre, oktatni nehéz, teljes ellátás kell ehhez nem is kevés, de a tanulás akkor is bizonytalan a Félix pöszesége megmarad, ha szorgalmas lesz, egy –két év után nem lesz pöszébb talán.
          – Mondja doktor, arra kérem, a férjem semmit se értsen! Mindent megadok, amit kér, nekem a férjem ennyit megér! Ha a testvérek megtudnák, drága doktor önt megáldják, de Félixnek vége, én meg mehetek az erdő végre, vagy világgá, mert kiátkoz a varjú népe. Kellett nekem másnak férje!
          – Miért lett pösze ez a pici, ideges. azóta a papa kicsit. Nem tudom az okát majd a doktor, elárulja a baját.
          – Kezdjük az órát pöszike, tudod, miért jársz te ide?
Mond utánam Köszi-köszi doktorka…! Kár-kár pösze vagy te varjúcska. Kár-kár, késő bánat a logopédus, is csak egy állat, de te gyakorold a mindenit, a tudás egy évbe is beletelik
          – Kezd elölről és újra-újra. A r betűt mondjad róna-róna. Most a rigót gyakorold. Rigó, Rigó, mond el százszor
          – Melyiket szól a Félix, bárgyún, a sárgát vagy a feketét, de inkább megfognám az egérkét.
          – Ne egerész te kis kajla. Gyanús vagy te varjúfajta, ha mondom!
     – Vagy, ha nem hát legyél csóka. Anyádnak úgyis mindegy ki csókolta. Becsületén csorba esett azért ilyen ez a gyerek.
          – Kikérem ezt magamnak, a varjú az egy rendes állat, nem csalja meg csak a bánat! Tovább viszem. kicsinyemet, míg egy rendesebb logopédusra nem lelhetek. – Kár-kár.
          – Károgott, itt eleget jó asszony Vigye Félixet, s ne bosszantson, bár hova megy, pösze marad ez nem csoda, ez úgyis egy csúf alak, torz hangját elrondítja. Orvos legyen, ki meggyógyítja!
          – Én vállalom, szól egy doktor a túl oldalon. Apád, anyád nem ismer rád, mert gyakoroljuk ám a szakmát. Úgy károgsz majd, mint egy úri madár, ki egy kicsit raccsolva büszkén kárál. Na persze, ha apád nem drágáll! – és mindenét rád szán?
          – Pöszi-pöszi-pöszike, így csúfol majd az őzike. Kár-kár. Más állatba ne szeres, mert mindenki majd kinevet.
          – Hazaviszlek pöszikém. Mi lenne veled itt az erdő közepén? Kárt-kárt. Az orvos csak harácsol, nem tanít, csak tanácsol.
          – Mi ebből a tanulság? Csak ennyi!
          – Fa tetején, ne rakjál fészket, mert nem tudod, kivel ébredsz!