(Mese felnőtteknek)
Varjú ország
erdejében, egy kényelmes fa tetejében lakott egy fiatal varjú pár, kár-kár,
mondogatták egymásnak. Szerelemben jók voltak. Csak a kis varjúk hiányoztak
kár-kár. Varjú férj mérgelődött, ennyi időt asszonnyal még nem töltött. Kár
volt kár. De még egyszer megpróbálja gondolta ő bánatában.
Varjú mama,
sajnálta az esetet, ősszel párján szíve megesett. Úgy gondolta meglepi három
tojást, tojik neki. A kis tojásokat melengette, míg a férje etetgette. Varjú
papa nagyon várta, hogy kikeljen felesége három tojása.
Megtörtént
az eset, három varjú megszületett. Nem kár! Nem-kár.
Kicsinyek szépen
növekedtek, míg a varjak újra szeretkeztek! Nem kár-nem kár. A három kis varjú
már repdeset, mire a testvérke megérkezett. De a bátyái nem fogadták, Félixnek
csúfolgatták, mert a papa látta, hogy a kicsi nem ő, de kevésbé a párja, nem
hasonlít, csak egy picit a mamára. Félix öcskös pöszén mondta kászr-kászr, és
ezt is csak nehezen tudta. A többit csak elzokogta. Ejnye-ejnye cudar kölyke,
károgni sem tudsz te, csak nyögve? Selypítésed szégyen ránk, kinevet az
erdőhát. Kár-kár.
– Asszony,
asszony szégyellheted! – a kicsinyedet azonnal orvoshoz viheted. Ne rontsa a
testvérek jó hírnevét, egy pösze testvér csak csorbítaná a család becsületét.
Kár-kár.
Ezek után varjú mama mit tehetett, mikor
szíve csücske a kicsinye lett. Sajnálgatta, tanítgatta, míg a szomszéd rajta
kapta. Kár-kár mondogatta a szomszéd is magában, ilyen varjút még nem láttam.
Nem elég, hogy pösze még bárgyú is szegény. A fészekben sem nagy legény! A
testvérei a mezőre kicsalták. De Félix csak nézett-nézett a hatalmas mezön,
csak heverészett. Szegény mama mit tehetett, kényeztette, ahol csak lehetett. A
legjobb falatokat neki adta, míg a testvérek panaszkodtak, kár-kár mondogatták
csak a pösze varjút, pátyolgatják.
– A papa
többször mondogatta, tán süket a feleségem és nem hallja. Orvoshoz kell vinni
rikácsolta. Erre mama csak a vállát vonogatta. Ráér-ráér, károgatja, majd
kinövi a selypítést, és elhagyja.
– Végül is
az asszony szót fogadott, és nagy nehezen szerzett egy beutalót. De a doktor
csak annyit mondott logopédus legyen az orvos, más itt nem segíthet, csak ő
taníthat károgó beszédet.
Logopédus megvizsgálta, mert Félixet
megsajnálta.
– Mond utánam te kis varjú. Kár-kár. Félix
ezt megpróbálta. Karsz-karsz! Károgta egyfolytában.
– Raccsolsz is te pösze varjú? Apád lehetett
egy Szarka, nem is Varjú, vagy talán egy Holló?
– Kedves mama, mit szól ehhez! – nem a magáé
ez a gyerek. Irul-pirult a mama, mit szól ehhez az apa? Sötét az erdő nagy a
lomb, az apjuk meg mindig barangolt. Ki láthatta a sötétben, mikor a szél is
fújt a varjú fészkében, s ki volt, akivel összebújt? – a fészek alján
meglapult.
– Itt nagy a baj asszonyom! – Fiát tanítani
nem tudom, felemás gyereket szép beszédre, oktatni nehéz, teljes ellátás kell
ehhez nem is kevés, de a tanulás akkor is bizonytalan a Félix pöszesége
megmarad, ha szorgalmas lesz, egy –két év után nem lesz pöszébb talán.
– Mondja doktor, arra kérem, a férjem semmit
se értsen! Mindent megadok, amit kér, nekem a férjem ennyit megér! Ha a
testvérek megtudnák, drága doktor önt megáldják, de Félixnek vége, én meg mehetek
az erdő végre, vagy világgá, mert kiátkoz a varjú népe. Kellett nekem másnak
férje!
– Miért lett pösze ez a pici, ideges. azóta
a papa kicsit. Nem tudom az okát majd a doktor, elárulja a baját.
– Kezdjük az órát pöszike, tudod, miért
jársz te ide?
Mond utánam Köszi-köszi
doktorka…! Kár-kár pösze vagy te varjúcska. Kár-kár, késő bánat a logopédus, is
csak egy állat, de te gyakorold a mindenit, a tudás egy évbe is beletelik
– Kezd elölről és újra-újra. A r betűt
mondjad róna-róna. Most a rigót gyakorold. Rigó, Rigó, mond el százszor
– Melyiket szól a Félix, bárgyún, a sárgát
vagy a feketét, de inkább megfognám az egérkét.
– Ne
egerész te kis kajla. Gyanús vagy te varjúfajta, ha mondom!
– Vagy, ha
nem hát legyél csóka. Anyádnak úgyis mindegy ki csókolta. Becsületén csorba
esett azért ilyen ez a gyerek.
– Kikérem ezt magamnak, a varjú az egy
rendes állat, nem csalja meg csak a bánat! Tovább viszem. kicsinyemet, míg egy
rendesebb logopédusra nem lelhetek. – Kár-kár.
– Károgott, itt eleget jó asszony Vigye
Félixet, s ne bosszantson, bár hova megy, pösze marad ez nem csoda, ez úgyis
egy csúf alak, torz hangját elrondítja. Orvos legyen, ki meggyógyítja!
– Én vállalom, szól egy doktor a túl
oldalon. Apád, anyád nem ismer rád, mert gyakoroljuk ám a szakmát. Úgy károgsz
majd, mint egy úri madár, ki egy kicsit raccsolva büszkén kárál. Na persze, ha
apád nem drágáll! – és mindenét rád szán?
– Pöszi-pöszi-pöszike, így csúfol majd az őzike.
Kár-kár. Más állatba ne szeres, mert mindenki majd kinevet.
– Hazaviszlek pöszikém. Mi lenne veled itt
az erdő közepén? Kárt-kárt. Az orvos csak harácsol, nem tanít, csak tanácsol.
– Mi ebből a tanulság? Csak ennyi!
– Fa tetején, ne rakjál fészket, mert nem
tudod, kivel ébredsz!