Zöldi Pál


A háborúnak vége. Az utcán elhagyott fegyverek, lőszerek. Az élet még nem indult meg, de az emberek ki-kinéznek a romos házak pinceablakain: vajon végleges-e a nagy csend? Csend van. Háború utáni csend. Még a gyerekek sem hangoskodnak kint, pedig ők várják a legjobban, hogy újra játszhassanak, újra gyerekek lehessenek.
Barátaimmal nagyon óvatosan merészkedtünk ki az utcára. Boldogan ugrálva próbáltunk rőzsét gyűjteni a közeli erdőből, hogy az otthoni hideget elviselhetőbbé tegyük. Egy alkalommal négyen, osztálytársak nekivágtunk a közeli erdőnek. A régi, jól ismert úton bombatölcsérek, eldobált katonai fegyverek hevertek. Nem mertünk hozzányúlni, de nem is akartunk katonásdit játszani. Elég volt a háborúból! Most jobban érdekelt minket az erdő, a madárfütty, a tiszta levegő, s az, hogy újra együtt lehetünk. Már jól bent jártunk az erdőben, amikor megláttuk kedvenc óriási fánkat. Rohantunk oda és nagy csodálkozásunkra egy páncélos – orral a fának ágaskodva – kissé megemelkedett elejével a fára támaszkodott. Döbbenten álltunk előtte. A páncélos körül nagyon sok lőszer, személyes holmi kiszóródva és a szerencsétlen katonák félig elégve feküdtek.
Borzalmas látvány volt. Összeszedtük magunkat, és közelebb merészkedtünk a félig elszenesedett emberekhez. Főleg a lábuk volt derékig megégve. Kis ideig némán álltunk, aztán hirtelen, szinte egyszerre jutott eszünkbe, hogy el kellene temetni őket. Kutatni kezdtünk szerszámok után, hogy gödröt ássunk. Beleizzadtunk, mert a talaj még fagyos és kemény volt. De nem hagytuk abba. Gyermekizmaink megfeszültek, keményen dolgoztunk, hogy a sírnak szánt gödör elkészüljön.
Legidősebb barátunk arra gondolt, hátha valamelyik katona zubbonyának zsebében találunk címet, és értesíteni tudjuk a családját. Így sikerült is pár távoli adathoz jutni. Mikor a katonák megmaradt testrészeit bevonszoltuk a gödörbe, akkor jutott eszünkbe, hogy a páncélosban is lehet még halott. Egyedül Zöldi Pál bizonyult olyan bátornak, hogy bemerészkedett a nyitott tornyon át a gépbe. Kikiabált, hogy nincs senki a tankban és megjelent a páncélos tornyában a feje.
És ekkor iszonyatos dolog történt. Arccal felénk fordulva szólt hozzánk, egyik keze a perembe kapaszkodott. A másikkal bizonyára valamihez hozzáérhetett, mert azt láttuk, hogy a feje fölött megmozdul a torony zárlapja és lecsapódik. Mindez pillanatok alatt történt. A vaslap rácsapódott Pali fejére. Egy halk sikoly és a torony fedele lezárult...
Kétségbeesett ordítással rohantunk a géphez és felmásztunk a tetejére. Feszegettük, téptük a vaslapot, de az meg sem mozdult. Szánkat a fémre szorítva ordítottuk a nevét, de hiába. Bent néma csend volt, nem kopogott vissza a dörömbölésünkre. Egy darabig némán álltunk, eggyel kevesebben a páncélos mellett. Aztán hirtelen futásnak eredtünk. Futottunk, futottunk ki-ki hazafelé.
Otthon senki sem merte elmondani a történteket. Az éjszaka álmatlanul telt. A kavargó gondolatoktól nem tudtunk aludni éhesen, remegve, de – nem a hidegtől – vacogtunk az ágyban. Az én éjszakám is félelmetes volt, magam előtt láttam hol az elszenesedett katonatetemeket, hol a barátomat, akit egy pillanat alatt elvesztettem. A szüleink mással voltak elfoglalva, mintsem hogy az után tudakozódjanak, hogy hol jártunk, mit csináltunk. Egyáltalán a felnőttek akkor csak az életben maradással törődtek. Megmagyarázhatatlan módon nem mertem találkozni a barátaimmal, mindannyian kerültük egymást. Abban biztos voltam, hogy a történteket ők sem merték elmondani.
Pár nap múlva megkezdődött az iskola. Itt találkoztunk először. Lesütött szemmel mentünk el egymás mellett, mint az idegenek. Borzalmasan szégyelltük magunkat. Egyik napon Pali szülei megjelentek az iskolában. Tudatták az igazgatóval, hogy gyermekük pár napja eltűnt. Az igazgató kihírdette az osztályokban, hogy aki tud valamit Zöldi Pálról, az jelentse neki. Mikor meghallottuk, sápadtan a félelemtől, egymásra néztünk, és vártuk melyikünk lép ki a padból és szól a történtekről.
Elmúlt a délelőtt, de egyikünknek sem jött meg a bátorsága. Rémülten hallgattunk. Még két-három napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy összeszedjük magunkat, és izgatottan toporogjunk az iroda előtt.
Bementünk. Az igazgató csodálkozott, hogy egyszerre ennyien jöttünk, hiszen hozzá senki sem ment szívesen önszántából. Meglepődve mért végig minket és megkérdezte, hogy mit akarunk. Egyszerre dadogtunk, amiből nem értett meg semmit. Aztán sírni kezdtünk.
Ekkor meglágyult a tekintete, barátságosabb lett hozzánk és kérte, hogy próbáljuk meg sorban elmondani, mi történt. Mi megrémült gyerekek egymás szavába vágva, remegő térdekkel öntöttük ki végre súlyos titkunkat. Mikor befejeztük, az igazgató nem szólt egy szót sem. Csak ült dermedten. Nem tudtuk mire vélni, mert arra számítottunk, hogy kiabálva kérdőre von minket, miért csak most szólunk. A történteken elgondolkozott, aztán felállt, átfogta a vállunkat és magához húzott minket és együtt mentünk ki az irodából. Menjetek az osztályba - szólt bátorító hangon.
Mint később megtudtuk, az igazgató katonák segítségével lángvágóval kinyittatta a páncélost és Zöldi Pál holttestét kiemelték a gépből.
Nagyon sokáig szemlesütve jártunk az iskolába. Nem beszélgettünk, nem vettünk részt a játékokban, elhúzódtunk egymástól is. Kerültük társainkat, de főleg a felnőtteket. Szégyelltük gyávaságunkat, hogy szüleinknek sem mertük elmondani. Egy alkalommal, az iskolából hazafelé menve, idősebb nővel és férfivel találkoztam, akik gyászruhát viseltek. Közelebb érve láttam, hogy halott barátom szülei voltak. Nem tudom, mi történt akkor velem, de elszaladtam előlük. Nem mertem a szemükbe nézni. Csak futottam, bár ők kiabáltak utánam. Egyenesen hazarohantam, rádobtam magam az ágyra és kitört belőlem a végtelen zokogás.