– Záróra! Kérem
szépen, záróra! – harsogja végig a pincér a vendéglőt. Rekedt, cigarettafűstől
szétmart hangja fáradt, de határozott volt.
A lány és a fiú
kihörpintették, ami még a poharukban volt, fizettek és engedelmesen kiballagtak
a helységből. Kint meleg volt az éjszaka… Bár még alig ismerték egymást,
szótlanul összehangolták lépteiket és ballagtak a Duna felé.
A fiú katona volt.
Sapkáján megcsillant a lámpák fénye. Egyik sarkon körülnézett, nem látják-e,
majd lopva levetette sapkáját a fejéről, és a derékszíja alá fűzte. Így már
jobban érezte magát. Merészen átfogta a lány vállát és úgy sétáltak tovább.
A lányon vékony
nyári karton ruha volt, a fiú átérezte a tenyerén a lány bőrének melegét.
Szájával óvatosan megérintette a halántékát. A lány nem tiltakozott….
Mindketten gyöngédségre, szerelemre, szeretetre vágytak, amit az élet, még nem
adott meg nekik. Úgy érezték, most jött el az idő.
Nem messze egy
öreg nénike virágot árult. Talán már nem is gondolt vevőre, mert elszunyókált a
virágai felett. A fiú odament és kért tőle egy szál szegfűt. A nénike álmosan
csomagoló papírt keresgélt. A fiú intett, hogy nem kér csomagolást. A fiú a
lány kezébe adta a szál virágot, és ő mosolyogva emelte arcához és szívta be
annak illatát.
Egymásba karolva lépegettek
le a Duna-part lépcsőjén. A nagy víztükör csillogott, remegett, és halkan csobogott.
Alig szóltak egymáshoz, annyira meghatotta őket ez az együtt töltött, kellemes
este. A sötétben nem is nagyon látták, meddig ér fel a Duna vize.
Találomra leültek
az egyik lépcsőre, és csókolózni kezdtek. Valahol hajómotor dohogott, s
távolról lassan mozgatta a vizet, Először enyhe hullámok, majd egyre hangosabb
vízlökések érték el a lépcsőket.
A lány
kibontakozott az ölelésből és figyelte a víz hullámzását. A fiú kivette a
kezéből a virágot és meg akarta fürdetni a vízben. S közben arra gondolt, nehogy
hamar elhervadjon. Lejjebb merészkedett a lépcsőn egy-két fokkal, hogy a
virágszál elérje a lépcsőket csapkodó vizet. Csak a csobbanásokat hallotta, de
nem látta, meddig ér fel a víz. A lány is utána ment, vagyis inkább csak
lejjebb csúszott a lépcsőn.
A távoli hajó
erősebb hullámverése most ért oda igazán. Váratlanul felcsapott a lépcsőre és a
fiú megbillent guggoló egyensúlyában, ösztönösen a leány kezéhez kapott, aki
nem várta a rémült rántást és maga is a fiú után bukott. Mindketten a vízbe
estek. Hiába próbáltak kapaszkodni a lépcsők szélébe, kezük nem tapadt a
nyálkás, csúszós kőhöz. A fiú agyán átvillant, hogy segítségért kiabál, de
eszébe jutott, hogy ilyen későn senki nem tartózkodik a közelben. Hiába
tapogatott a lábával, az nem ért sem lépcsőt, sem mederkövet. A lány valószínű
nem tudott úszni, és nagyon megijedt, belekapaszkodott a fiúba. A hullámok
egyre erőteljesebben dobálták, sodorták őket. A fiú minden erejét összeszedve
ellökte a lányt és feldobta magát a lépcsőre. Egyet prüszkölve leoldotta
derékszíját, és a lánynak dobta, majd kihúzta vele a száraz köre.
Sokáig nem tudtak
megszólalni, csak remegtek, mindkettőjükre rátapadt a vizes ruha, tele mohás
iszappal. Mikor valamennyire magukhoz tértek, döbbenten mérték végig egymást.
– Hogy megyek én
így haza? – kérdezte a lány.
– Hogy megyek én
így vissza a laktanyába? – kérdezte a fiú. Lehúzta csizmáját, kiöntötte belőle
a vizet.
A lány tehetetlen elkeseredésében sírni
kezdett. A fiú a lány felé nyúlt, hogy megsimogassa, és bocsánatot kérjen a
történtekért, de a leány ellökte a kedveskedő kezet. Még álltak egy ideig
szótlanul, aztán csak egymásra utalva mégis elindultak fel a lépcsökön a város
felé.
Gyalog mentek.
Szégyellték a piszkos vizes ruhájukat az emberek előtt. Néhány sarok után, a
fiú óvatos keze mégis belesimult a leány tenyerébe. Mindkettő jéghideg volt.
Így mentek tovább, szegfű nélkül a külső Kerepesi út irányába.
Mögöttük ázottan,
dideregve ballagott a szerelem.