Vasárnap reggel volt, még csendes minden. Csak
nagyapám nem, ő már kint volt a galambháznál. Nem bírt aludni, hajtotta a
galambász vére. Egyes galamb fajokat kiválogatott és kizavart a galambházból. Azok
csoportokban felrepültek a magasba nagy szárnycsattogással, köröztek egy ideig,
aztán elhúztak valamilyen irányban. 1-2 óra is eltelt, míg visszaértek, s
leszálltak a házunk tetején. Nagyapám ilyenkor volt boldog igazán, mosolyogva
nézett felfelé.
– No, ugorj,
kölyök mássz fel a padlásra, nézz körül a fészkekben, hátha akad levesnek való!
– bökött felém a szemével, ahogy én is álmosan, nadrág húzogatva megálltam
mellette a reggeli fényben. Megkötöttem ócska rövid nadrágomat, s irány felfelé
a létrán. Az alacsony kis padlás ék alakban lapult a nyári konyha fölött. Csak
kúszva lehetett benne elérni a galambfészkeket. Nagyapám már erre nem volt
képes, megereszkedett pocakjával, fájós lábaival. Itt tenyésztette a
húsgalambokat. Nagyanyám azt mondta róluk, hogy az ebből készült, gyenge
levestől még a beteg is meggyógyul.
– Na, mutasd
már őket, melyik fészekből valók? – kiáltott utánam nagyapám. – Á, ennek a
párnak még két hét kell legalább, hogy levesbe kerüljön! – legyintett a
mutatóba kilógatott galambokra. – Keress egy másik fészket! Tovább kúsztam. A
megriadt nagy galambok körülöttem csapkodtak, el akartak hessegetni a
fészkeiktől, mindegyik féltette a kicsinyét. Közelről láttam megriadt, kerek
szemeiket, szinte könyörgő volt mindegyik, hogy ne bántsam a fiókákat, ne
legyek ilyen kegyetlen! Nagyon megsajnáltam őket.
– Mi lesz
már, meddig álljak még itt a létrán? - süvöltött utánam nagyapám
türelmetlensége. – Mutasd, ott a gerenda között, mit találtál? Jaj, de szépek,
alig tokos a szárnyuk töve, lelkendezett. – Ezek még kicsik! – kiáltottam
kifelé, hátha meg tudom menteni őket. A nagy galambok a fészek szélén álltak és
farkasszemet néztek velem. Én is mozdulatlanná meredtem.
– Mit vacakolsz,
miért nem hozod őket? – sürgetett nagyapám. Elfordítottam fejem a galamb pártól
és benyúlva a fészekbe, a két kicsit kiemeltem. A többi csapkodott körülöttem
rémült támadással, mintha nekem, akartak volna támadni, az ember-óriásnak. Csak bámultam, figyeltem ösztönük hajtotta
bátorságukat és szemükből a könyörgő fényességet. Talán fél percig tartott az
egész, de nekem óráknak tűnt. Nagyapám hangja térített magamhoz, hirtelen
nagyon megharagudtam rá. Ezek a galambok szorgalmasan ültek a tojásaikon,
kikeltették fiókáikat, felcseperedtek, s most én viszem el őket legyilkolni,
megenni. Egyáltalán, hogy lehet galambot enni? Bár nagyapám az olasz fronton
még a macskahúst is megette.
Lekászálódtam a létrán, nem néztem a nagyapám szemébe. Ahogy eloldalogtam tőle, nagyon
megharagudtam magamra is, hogy nem mondtam meg neki: nem megyek fel többé a
padlásra galambot fogni! De késő volt, nagyanyám már forralta a vizet.
Nagyapám
mégis észrevehetett valamit rajtam, mert csendesen azt mondta: – ezek
húsgalambok, azért vannak. Különben is az ember az első! Délre elkészült az ebéd, az asztal közepén
ott a tál, benne a jó illatú leves, főtt galambhússal. Mindenki jóízűen
ebédelt, csak én nem bírtam enni. Kiszaladtam az udvarra, a galambház mögé
kuporodtam és sírtam. Azóta sem ettem galambhúst, még csirkét sem. Meg fogadtam
magamban, hogy én az életemben soha nem fogok enni szárnyas állatot. De ha egy
parkban felrebbennek körülöttem, most is hosszan utánuk nézek.
Magam
ígéretét betartom, idestova 80-an éve.