Az 50-es villamos igaz meséje

A minap a határúti végállomáson szálltam fel az 50-es villamosra. A már bent álló szerelvény még aránylag üresnek mondható volt, így kényelmesen a kocsi közepében ültem le. Szokásomhoz híven olvasni kezdtem. A szerelvény hamarosan elindult. A kispesti Kossuth téren felszállt egy család. A mama, papa és egy háromévesnek saccolt fiúcska. A kocsi közepéig jöttek, ott találtak egy ülőhelyet. Én a kettes ülésen ültem. Velem szembeni egy kb. tizenöt évesnek látszó lányka ült. A négyes ülés, szélső szélén szintén egy fiatal lányka ült. Ők áthajolva beszélgettek. A vele szembeni ülésre ültette az anyuka gyermekét. Az apuka a villamos csuklós részén kapaszkodott. Az anyuka levette a hátizsákját, ezt követően a gyermeke elé ült a földre. Majd a hátizsákját kezdte bontogatni. Egy rövid gyerek nadrág került ki belőle. – Kisfiam ugye meleged van, máris rád adom ezt a vékonyka nadrágot. Ezzel elkezdte vetkőztetni a fiúcskát az ülésen. Próbálta leráncigálni róla a nadrágját. Mivel ez nem járt sikerrel, leültette a gyereket, és a cipőfűzőjét kezdte bontogatni. Nagyon be lehetett csomózva, mert a mama egyre ingerültebb lett. Úgy láttam, hogy az egyik cipőcske már éppen lent volt, mikor egy jó középkorban lévő férfi felszállt a megállóban és igyekezett a kocsiban előbbre jutni. A nő, aki a földön ülve a gyerek másik cipőjét rángatta, ami a gyerkőcnek nem igazán tetszett, és sivító hangjával jelezte is nem-tetszését. Az előre siető férfi átlépve az asszonykát, tovább sietett a kocsi belsejébe. Ebben a pillanatban a mama felüvöltött csatlakozva a gyerek sivalkodásához és szidni kezdte a férfit, aki átlépte. De ez nem egy egyszerű szidás volt, hanem mindenféle ocsmány szavak sokasága, ami csak a száján kifért. – Elnézést kérek kedves olvasóimtól, de meg sem merem próbálni leírni a hallottakat, mert a nyomtatóm is elpirulna, és szégyenében sem merné kinyomtatni. Az utasoknak megrémülve kellett ezeket hallgatniuk, talán a gyerek-sírás egy kicsit elnyomta a fülét sértő hangokat. A mama mit sem törődve az utasokkal csak kiabált a férfi után, aki állítólag a lábára lépett. A szája be nem állt. Én azon izgultam, hogy a kis cipő lekerüljön a gyerek lábáról, talán akkor ő legalább elhallgat. De közben félve néztem a kislányok arcára, melyek olyan pirosak voltak akár a hecsedli lekvár. Az egyik kezével el is takarta az arcát. Végre lekerült a gyerekről a nadrág, amit a kedves mama a kislány ölébe dobott. A lány meglepődött, de szólni sem mert, ölében hagyva a kis nadrágot. Az apa csak állt, nem szólt semmit, úgy látszik, már megszokhatta ezt a túl hangos obszcén monológot. Az utasok is csak pirultak, senki sem mert az anyára szólni. Csak egyre többen szálltak le a következő megállókban. Hogy ez után mi történt, azt nem tudom, mert én is elhagytam a kedvenc villamosomat.