Varrni, varrni, egész nap csak varrni!
Muszáj... Bandinak tanulnia kell, értelmes ember hadd tanuljon!
Postafőtiszt is lehet belőle, ha elvégzi az egyetemet. Ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztania, pláne így, hogy a munkahelye is ajánlotta.
De nekem ehhez segíteni kell, hogy a megélhetést, és tanulás feltételeit biztosítani tudjam. Tehát varrni, munkát vállalni minél többet.
Így ment el öt év. Bandiból mérnök lett. Na most már könnyebben élhetünk majd, netán kisbabára is gondolhatunk. Elkezdődött házasságunk hatodik éve, a posta nem tartozott a legjobban fizető cégek közé, egy kezdő postamérnököt nem fizetnek túl. Se baj, majd varrok még egy pár ruhát, a régi kuncsaftok úgyis visszatérnek, mert elégedettek a munkámmal. Ki tudja meddig lesz még pénzük az embereknek ruhát varratni, amikor egyre rosszabb a helyzet, a háború még Magyarországot is elérheti...
Egy szép kora nyári délután férjem megjelent egy nagyon szép piros oldalkocsis motorral, csak bent a ház udvarán állította le a pöfögő járgányt. Sok lakó kinézett a körfolyosóról, hogy mi ez a dübörgés? Jé ez a Bandié, nahát ez igen, ilyen jól megy nekik, - hallom a szomszédok megjegyzéseit. Bandikám nagy örömmel nyitott be az ajtón, karjába kapott, körbe forogta velem a konyhát, s közben csak mondta, mondta. Vettem egy motort, oldalkocsival, igaz hitelbe, részletre, de rögtön hozzá is tette, most már nem ülünk itthon hétvégeken, hanem kirándulni járunk! – Te jó ég, estem egyik ámulatból a másikba és miből fogjuk fizetni a részleteket? – Hát még varrsz egy kicsit drágám, és majd letudjuk. Ugye te is boldog vagy édesem? – különben is egy postafőtisztnek legalább egy oldalkocsis motor dukál! – győzködött lelkesen.
Hát igen, csak ennyit tudtam mondani, mert a sírás fojtogatott. Megint dolgozhatok éjt-nappallá téve. Alig vártam, hogy férjem befejezze a tanulmányait, most újra tovább robotolhatok. Késő este fekszem, holt fáradtan, hatkor már talpon vagyok, megyek a pincébe tüzelőért, csak három emelet gyalog, meg a pince, még a gáz sincs bevezetve ebbe a szoba-konyhás lakásba, s neki motor kell hitelbe! Mindent én csinálok, minden kényelmet megadok csak, hogy tanuljon, öt év kemény munkája, most meg a nagy adósság. Hát sosem lesz vége? - nekem nem jut egy kicsivel sem jobb sors? De mit tehetek, varrok tovább!
Férjem eleinte tényleg elvitt egy-egy vasárnap délután motorozni. Ilyenkor jól éreztem magam, kellemesek voltak ezek a kiruccanások. Néha a rokonainkat is meglátogattuk, csodálkoztak is, milyen jól megy nekünk. Ettől mindig elszomorodtam, ha tudnák, de minek mondjam.
Az utóbbi időben azt tapasztaltam, hogy nemcsak hétköznap, de egyre többször vasárnap is egyedül megy el. Persze a motorral. Mindig talál kibúvót, hogy én ne mehessek. Nem mintha kedvem lenne mindig vele menni, hiszen nagyon fáradt vagyok és a legtöbben vasárnap érnek rá ruhapróbára jönni. Hála istennek munkám az van elég.
Egy ideje valahogy furcsán néznek rám a házbeliek, nem tudom talán képzelődőm, de a szomszédok arcán is észre veszem a szánalmas, sajnálkozó nézésüket. Lehet, hogy túl fáradt vagyok? Idáig nem sokat beszélgettem a lakókkal, mert mindig sietni kellett valami miatt. Balról a második szomszédom a Szűcsiék. Kedves szimpatikus család, egy aranyos copfos kislányuk van. Többször varrok neki ruhát maradékokból, de nagyon örülnek, mert kis fizetésből élnek.
Egy reggel az ajtójuk előtt mentem el valamit vásárolni, mikor Szűcsiné is kilépett az ajtón. - Jó reggelt! Magdika - köszönt rám. Viszonzom a köszönését, és együtt megyünk le a lépcsőn. – Tudja, kedves én nagyon sajnálom magát, kezdte a beszélgetést. – Miért kellene engem sajnálni? – mondom neki meglepődve. – Hát tudja maga azt nagyon jól kedveském! -– Mit kéne tudnom? -– rám csodálkozik. -– Hát már az egész ház tudja, csak magácska nem? – Nem értem miről van szó! – Hát a férjéről ugyebár, előttem, nem kell tagadnia, látja azt mindenki, hogy mit csinál. – Nem értem mit csinálhat a férjem? – Ejnye már, hát a földszinti cigány nő, tudja, ahol a motor áll az ablak alatt, azt látjuk mostanában az oldalkocsiba ülni, nem magácskát. – De hát annak két gyereke van, igaz nincs férje, az jár motorozni a férjemmel? – ez elképesztő, ez nem lehet igaz! – Azt hittem észrevette és tudja már. Elnézést eljárt a szám. – Ezért néztek rám a lakók, ilyen furcsán az utóbbi időben.
Nem is tudom, hogy értem haza a vásárlásból, csak azt tudom, hogy lehajtott fejjel, behúzott nyakkal, nehogy felismerjenek a lakók.
Kitört belőlem a zokogás, hát ezért dolgoztam ennyit, babusgattam, mindig a kedvében jártam, mindent vállaltam, csak hogy tanult ember váljék belőle és most, mikor már a motor törlesztésének is a végén tartunk ő képes egy kétgyermekes cigány nővel kikezdeni? Hát ezért érdemes élni, robotolni? Egész nap sírtam. Este elég későn jött meg a férjem, látta a kisírt szemeimet. – Mi a baj? – kérdezte félősen, mint aki érzi, hogy dráma lesz ebből. – Tálaljál, mert éhes vagyok, – próbálja más irányba terelni a beszélgetést. – Nem főztem semmit, különben is menj oda vacsorázni, ahol eddig is voltál, akit motorozni hordasz!
– Ne, ne csitítsál, nem kell magyarázkodni, nem kérlek rá, de most azonnal el kell döntened, hogy én kellek-e neked, vagy a cigány kurvád? Válassz azonnal, vagy szakítasz vele, vagy eltűnsz a lakásból, én holnap megindítom a válópert. Bandi felállt s pimaszul, vissza sem tekintve, kisétált az ajtón és kurtán visszaszólt – a motort is elviszem.
Te jó Isten, de jó, hogy nem hallgattad meg imámat, amikor gyermekáldást kértem tőled.
Nagyon szomorú napjai következtek életemnek, mert szerettem férjemet, és azt hittem bízhatok benne. De úgy látszik a cigány asszony még többet tudott neki nyújtani, mint én, áldozatos szeretetemmel.