MALÁRIA ÉS A WHISKY

1978. augusztus 10-e. Hétfő: délfelé már nem éreztem jól magam. Valami betegség kerülget, úgy éreztem, mintha letaglóztak volna. Fejem egyre jobban fájt, hol szédülés, hol forróság ütött ki rajtam. Bár reggel olyan frissen keltem, mint előző napokban. Nem is mertem volna arra gondolni, hogy ma még beteg is lehetek.

A meleg hullám egyre jobban éreztette hatását, nem úgy, mint a napi harmincöt fok árnyékban, amit keservesen ugyan, de végül is meglehet szokni a trópuson.

– Te Tóni, valami bajom lesz! – rossz a közérze-tem, már az étel sem esik jól, pedig ilyen nálam nem igen szokott előfordulni. Csuda jó étvágyú emberke vagyok, még a majom hústól sem riadok vissza, nem beszélve a bennszülött vendéglők ételeiről. A libanoni vendéglőket meg kimondottan kedvelem.

Tegnap estét is egy Kongó parti libanoni étteremben töltöttem. Semmi olyat nem ettem, ami nem esett volna jól, sőt nagyon is eltaláltam a vacsorámat, melyre a kellemesen lehűtött kínai sör tette fel a koronát.

Egyedül üldögéltem: családom már hazautazott, én is számoltam már a napokat, mikor indulhatok utánuk szabadságra. Két hét bizony hosszú idő, ha az ember a napokat számolja, s főleg, ha vendéglői kosztra szorul.

És most piszok rosszul érzem magam! Délutánra már ágyba kerültem, hányinger és erős hidegrázás vesz erőt rajtam. Kollégám megállapítása szerint ronda, fehér a színem, – a lakás ajtót ne csukd be – és azonnal búj a mustiker alá!

Felkászálódtam az első emeleti lakásomba. Ledob-tam magamról azt a kevés ruhát, ami ilyen forró trópusi klímán, az ember magán hord. Dideregve a mustiker, vagyis a szúnyogháló alá bújtam, és jól betakaróztam. A fogaim összeverődtek a hidegrázástól.

Tóni kollégám felesége három óra felé megnézett, és gyakorló anyai szemeivel rögtön látta, hogy igen magas lázam lehet.

Egy óra elteltével, már az NDK-s orvos ismerősöm ült az ágyam szélén, és fejcsóválva magyarázta, hogy ez bizony malária láz! – Ide bennszülött orvos kell! – azok jobban ismerik ezt a betegséget, mind mi európai orvosok. Rögtön intézkedett is, hogy az általam is ismert pigmeus termetű Kivindi doktor vegyen kezelésbe.

Négy órára már pontos diagnózist állított fel a picinyke doki. Miszerint 39-40 fokos maláriás lázam van.

Kivindi doktor bácsi, aki Franciaországban szerezte diplomáját, kiválóan ismerte a trópusi betegségek gyógy-kezelését. A doktor úr már kellően ismerte családom minden tagját. Ő szabadított meg a testünkbe került légy lárváktól, melyet a nem kellően vasalt ruháról került a bőrűnk alá.

– Na, barátom van-e whisky a háznál? – kérdezte mosolyogva, (gondoltam szomjas) – van a frigóban, dadogtam láztól gyötört arccal. – Akkor minden rendbe lesz és egy teli vizespohár whiskyvel a kezében tért vissza. – Ezt igya meg a nagy fehér ember, de egy húzásra ám! És ezzel a mustiker alá dugva, a számhoz nyomta a poharat. – Lehúzni, lehúzni, na gyerünk mi lesz már?

Kénytelen voltam szót fogadni, bár forró testem egyáltalán nem kívánta a jéghideg italt. De tudtam, hogy jót akar. Hirtelen az jutott eszembe, hogy fogom ennyi alkohol után, még a gyógyszert is bevenni? Szemeimből kiolvasta aggodalmamat, és mindjárt hozzá is tette, más gyógyszerre itt nincs szükség. Most pedig aludjak. És ezzel magamra hagyott.

Kedden ébredtem fel, kollégám ült az ágyamnál és gyönyörködött a lázrózsákkal teli arcomon.

– Igyál egy kis teát János, folyadékra szükséged van, nehogy tüdőgyulladást kapjál! Próbáltam inni, de nagyon rossznak találtam a citrommal ízesített teát.

Délután újra meglátogatott Kivindi doktor. Nem szólt semmit, csak újra töltötte poharamat whiskyvel, és megint megitatta velem. Mint akit fejbe vágtak oly gyorsan aludtam el!

Szerdán, csütörtökön, pénteken újra megismétlődött ez a produkció. – Makacs egy malária, már régen hatni kéne az italnak! – magyarázta szomszédomnak. Úgy látszik, már a whisky sem az igazi. Én igazából a láztól és az italtól azt sem tudtam valójában hány nap is telt el.

Szombatra viszont csoda történt! Délelőtt arra ébredtem, hogy egészem jól látok. Még a nylon átlátszó testű gyíkot is jól láttam, ahogy a függönykarnison lesben áll és árgus szemekkel figyeli a szúnyogok randalírozását. Tóni kollégám, aki aggódva leste élek e még, meglepődve kiáltott fel: – Na, végre, kezdesz magadhoz térni! Látom jobban vagy. – Igen dadogtam, és arra gondoltam, hogy remélhetőleg nem kell több whiskyt innom. – Mindjárt szólok a feleségemnek, főzzön neked egy jó húslevest, az majd felerősít.

Megpróbáltam felkelni, de csak mászni tudtam. Erőm úgy elhagyott, hogy csak négykézláb voltam képes a fotelig eljutni, és nagy erőfeszítésembe került, hogy bele tudjak mászni. Délután, mire a doki bácsi meglátogatott, már újra az ágyban voltam, és barátkozni kezdtem az újabb adag whiskyvel.

Nézzük csak, hogy van az én kedves whiskyt kedvelő betegem? Na hát, már nincs is lázad. Hát akkor whisky sincs, bármennyire szeretnéd inni! (Dehogy szeretnék egy életre megutáltam!) (Persze nem egészen így van). Hát akkor rendben, ma még pihenj, maradj az ágyban, de holnap reggel már mehetsz dolgozni! Ezzel töltött magának egy pohárkával, és el is viharzott. Még arra sem jutott időm, hogy megkérdezzem gyógyulásom árát.

Az este kapott húsleves nagyon jól esett. Szinte újjászülettem tőle. A fürdőszobai mérleg tíz kilóval kevesebbet mutatott, mint egy héttel ezelőtt. – Hogy én, milyen karcsú lettem egy hét alatt! Állapítottam meg magamról. Nem fognak rám ismerni, ha hazaérek.

Fogyókúrás receptemet sokan megirigyelhetnék, de azért nem ajánlom sen