KELLEMETLEN HELYZET
(Az 50-es villamoson)
Alig helyezkedtem el, még a maradék ülőhelyen, a hamar megtelt kocsiban,
és máris indult. Örültem, hogy sikerült leülnöm és nem kell állnom a
végállomásig.
Két megállóval később egy idős
bácsi szállt fel kezében egy CBA-as szatyorral. Megkapaszkodott az ülésem
támlájában, de ahogy a villamos rángatott ő úgy dűlt, hol jobbra, hol balra.
Egy ideig néztem az utasokat, hátha akad egy udvarias valaki, aki átadja a
helyét. De az ülők, vagy olvastak, vagy a telefonjukkal játszottak. Egyesek a
tekintetüket az ablakra erőltetve kifelé nézett! – mindenki elfordult. Megsajnáltam
a bácsikát, látva a helyzetét, felajánlottam neki a ülő helyemet. Tessék
leülni, és lassan emelkedni kezdtem ülő helyzetemből.
– Maga hány éves? Szegezte
nekem kérdését a bácsi. Erre a meglepetésre nem számítottam. De egy rövidke
habozás után rávágtam, – én nyolcvan vagyok.
– Én meg 74! És mosolyra húzta
a száját. Maradjon csak ülve, én vagyok a fiatalabb.
Lassan visszacsúsztam az ülésbe. De a bácsi, emigyen folytatta.
– Hányszor megy ki éjszaka? –
Semmi kétség ez nekem szólt? Felelni meg muszáj! Körül néztem valóban nekem
szólt ez a kérdés. Erre az utasok kezdték abbahagyni elfoglaltságukat, van
akinek csak most esett le a tantusz, Egyre többen kuncogva felém néztek. Nem gondolom, hogy erre
ebnyien kíváncsiak lennének.
Most már, muszáj voltam
felelni, ezt az utasok többsége is elvárta.
– Én kétszer-háromszor, attól
függ mennyit, iszom este.
– Az nagyon jó. Képzelje nekem
ötször-hatszor is ki kell mennem. Már a feleségem is lázadozik, hogy mindig
zavarom. De mit tehetek mást. Már jártam a Kékgolyó utcai Onkológián is, de
minden negatív, még a prosztatám, se sokkal nagyobb egy diónyinál.
Egyre kényelmetlenebbül éreztem
magam. De a bácsi folytatta.
– A maga prosztatája mekkora,
biztos megvizsgálták már?
– Most mit mondjak! Most még nagyobb zavarba hozott a bácsika Mér kell az egész kocsinak tudnia, hogy az én
prosztatám mekkora! Mit tegyek, mondjam vagy, ne mondjam? Már úgyis mindegy,
ránk figyel mindenki lassan minden utas, fogja már ismerni testem anatómiai
részeit. Nekem megfelelő. Válaszoltam szem lesütve.
– Enyémre azt mondta az urológusom, hogy nem
vészes! Ettől nyugodtan egyszer kétszer is elég kimennie Már többen nevetni
kezdtek körülöttünk. Te jó Isten ez a bácsi sosem száll le rólam?
– Mondja a maga PSA mennyi? –
Sok mondom én – mennyi az a sok, hát közel van a százhoz. – Érdekes nekem
sokkal kevesebb, és mégis ilyen gyakran járok pisilni. Most már az egész kocsi
rajtunk nevetett. Az én vérnyomásom, már valószínű a fellegekben jár. Már nem
mertem felnézni, hiszen az egész kocsi tisztában van az urológiai problémámmal.
De a bácsi csak folytatta. Milyen gyógyszert szed? – Daumildot, – feleltem
kurtán. – azt nem ismerem, és mennyit szed? – Napi egyet, azt is csak este. Válaszoltam.
– Én sokkal többet szedek kontrázott rá a kis öreg.
Na most már ezt is tudja az
egész kocsi!
– Nagyon szívesen, ajánlok
magának egy kiváló orvost az Onkológiai Intézetben. Ahhoz bátran, bizalommal
mehet, nekem is úgy ajánlották.
Csak már a végállomáson
lennénk. Köszönöm bácsika, nekem is van orvosom!
Van Isten a következő
megállóban leszállt a bácsi.
Egy darabig még rám néztek az
utasok, aztán lassan újra a fülükbe kerültek a telefonok zsinórjai, rádióztak
tovább. Az idősek kinéztek az ablakon. Én arra gondoltam, de kár volt sietni,
rá értem volna a következő villamosra felszállni.