Egy nap története

  Egy februári havazást követő reggelen vidéki városba vonatoztunk barátaink kiállításának megnyitójára. Ennek a kiállításnak aktív részesei voltunk egy irodalmi műsor keretében.

  A helyi művelődési házhoz való érkezésünkig több óra telt el. Ezeknek, az unalmasnak tűnő óráknak elviselhetőségét az alant leírt esetek, vidították fel a már-már az évszaknak megfelelő szomorú, szinte búskomorságba menő hangulatunkat. És mindezt tetőzte a Keleti pályaudvar tömege, és a félreérthető információk sokasága.

   Az utazási tapasztalatunkat figyelembe véve, már jó korán a pályaudvar csarnokában, nyaknyújtogatással egybekötött tolakodó gyakorlatokat végeztünk, a vonatindulásokat és érkezéseket jelzőtábla előtt. Ugyanis a két tábla együtt van, ebből adódóan az utazni akaró, és az utast várok gyülekező helye lett! Egy negyedórai gyakorlat után, sikerült a tábláról leolvasni vonatunk indulásának hiányos paramétereit. Dicséretesen jó érzéseinkre bízva magunkat, a hatos vágány irányába vettük utunkat. Megérzésünk most is kiválóan működött. A sínpár szerelvény nélkül álldogált a helyén és türelmesen várta velünk együtt, hogy egy gyorsvonat a hátára telepedjen, és mi a tolongó emberekkel együtt felszállhassunk.

   A peronon a sokaságban két kalauzra, emlékeztető hölgyre lettünk figyelmesek, talán az egyforma sapka bátorított fel minket arra, hogy vállaljuk esetleges tévhitünk ódiumát és meg merjük kérdezni, hogy szerintük a Csordásra menő gyorsvonatot, ide erre a vágányra tolják-e, melynek tizenöt perc múlva kell indulnia? A kissé félős, de udvariasan feltett a kalauznőkérdésünkre a még udvariasabb válaszból tudtuk meg mindazt, ami a kiírásokból hiányzott. Sőt, jóval többet elárultak a kalauz formájú hölgyek arról, hogyha Csordásra szeretnénk eljutni, akkor az első három kocsi valamelyikében foglaljunk helyet. Ettől a szakszerű felvilágosítástól felbátorodva siettünk előre, s közben egy csigát is megszégyenítő gyorsasággal behúzta egy villanymozdony a szerelvényt.

  Végre elfoglalhattuk helyünket egy dohányzó fülkében, mely a nem dohányzó felíratót viselte a vagon oldalán. De itt szerencsénkre a fülke társaink sem dohányoztak.

  Az utazásunk első percei után, a nagyon kellemes meleget, felváltotta az ülés alatti túlfűtött radiátor. Egy darabig próbáltuk elviselni a kazánfűtökre emlékeztető meleget. Felállva, folyosói nadrágszellőztetéssel próbáltuk a vasút felé jelezni túlmelegítettségünket, de inkább arra gondoltunk, milyen jól jönne ebből a melegből máskor egy kicsi.

  Alsó végtagjaink hűsítése közben, ránk tört az éhség igen csúnya érzete. Tatabánya környékén járhattunk, mikor a Keletiben vásárolt sós kiflimmel végeztem! Ezt a kiflit, inkább agyonsózott kiflik kategóriájában kellett volna árulni, vagy azoknak, akiknek a víz bevételére különösképp szükség van.

   Kollégáim kínálására cukorka szopogatásába kezdtünk! De minden hiába, ez csak fokozta a hideg sör iránti vágyunkat. Na, csak érjünk Csordásra, az első utunkba kerülő ivó lehetőséget ki fogjuk használni.

  A vonatról leszállva, némi tudakozódás után, gyalogosan vágtunk egyenest a város szíve felé. A társaság férfi tagjával tüzetesen fürkésztük az utca jobb és baloldalát, oly annyira, hogy a víztócsákra szánt figyelmünk is át-terelődött, az üzletek felirataira. Már-már a város közepe táján járhattunk (természetesen vendéglő sehol) kolléganőnk javaslatára megettük a még táskájában lapuló sajtos, kolbászos szendvicset. Ez olaj volt a tűzre! Most már el tudom képzelni, milyen lehet a tengeren hánykolódni édes víz nélkül! A szendvics elfogyasztása után, egy mellékutcába szédelegve, csodák-csodájára egy vendéglőt fedeztünk fel. Bár bizonytalanok voltunk a nyitva tartásban, mert még se bemenő, se kijövő embert sem láttunk. Arról nem is beszélve, hogy a kerékpártartó is üresen tátongott az italbolt előtt. Ez nagyon gyanússá tette a helyzetet.

  Kolléganőnk eközben boldogan tudatta velünk, hogy a sarkon van a Posta hivatal, képeslapokat akar vásárolni, majd jön utánunk.

  A barátságosnak mondható italbolt, vendég nélkül üresen tátongott! Csak a mi hangos köszönésünkre emelte fel a fejét a játékgép melletti fiatalember. Majd megjelent a csapos nő. Eközben én a megyei újságra lettem figyelmes mely a pulton hevert. Minden megkérdezés nélkül, belelapoztam, hátha találok, valami aprócska nyomot a mai kiállításra vonatkozóan. Azt hittem, hogy az elvakított szomjúságom okozta rossz látásomat, és máris rendeltem két pohár sört, egy kávét és egy narancsszörpöt. Aztán egy kecskelábú asztalhoz ülve lestük a pincérnő megjelenését, kezében a tálcával, és azon a gyöngyöző, világ legszebb színeivel átszőtt söritalt. Az első korty után mély fájdalom hasított a felső hatos fogam környékére. Olyan hideg volt a sör, hogy csak félkortyonként, a kezünk ölelésétől melegedve tudtuk iszogatni. Úgy látszik, ezt kaptuk büntetésül mohóságunkért!

  Kolléganőnk lelkesen mutogatta a város híres épületeit, bemutató lapokat. Érdekes nekem úgy tűnt, mintha mind egyforma lenne, meg is kérdeztem, hogy ennyire tetszenek a városi műemlékek, hogy többet is vásároltál belőle? Na nem egészen, válaszolta, de a postai tisztviselőnő ezt is csak nagy keresgélés után, a páncélszekrényt felkutatva találta, és rögtön közölte, hogy másmilyen nincs, ne is kérjek, megsajnáltam és megvettem mindet! Ha már ennyi, energiát fektetett bele a képeslapok eladásába. Majd csak meglesznek továbbra is együtt, a gyűjtő albumomban!

  Az újság többszöri áttanulmányozása után, sem találtunk nyomokat a kiállításra vonatkozóan. Most már kissé megpihenve és lehűtve szomjúságunkat a pulthoz mentem, hogy eleget tegyek fizetési kötelességemnek.

  – Legyen szíves számolni, fordultam a játékgép előtt ácsorgó eladóhoz.

   – Igen, máris! – és ezzel egy rendeletekkel teli dossziét vett elő és mély odafigyeléssel tanulmányozni kezdte.

   – Fizetni szeretnék!

   – Hallom, hallom, azt teszem, kérem, majd egy ceruzát vett elő és egy számológépet. Kollégáim eközben előre mentek, kint vártak az ajtó előtt.

   – Mennyivel tartozom? Legyen szíves, mondja már meg!

  – Türelem kedves vendég, mindjárt megleszek vele! Nyomogatni kezdte számológép gombjait, majd úgy láttam, papírra veti a megjelent számsorozatokat és tompa végű ceruzájával próbálta azokat összeadni, vagy kivonni, de lehet, hogy osztani akart. (Reméltem, hogy gyököt vonni nem akar). Türelmetlenségemet látva ő is egyre nyugtalanabb lett félig felemelt fejével oldalvást reám pillantva vörösbor színű arccal, és egy igen határozott mozdulattal, összetépte a számolóblokkot bezárta a számológépét, és közölte velem, hogy hatszáznegyven forintot fizessek! De még hozzá tette, egy fanyar mosolyt erőltetve szájára, kár, hogy nem tegnap jöttek a kedves vendégek, mert mától van áremelés, tegnap még olcsóbban számoltunk. Sajnos még nincs elég gyakorlatom az új árak kiszámításában, önök az első vendégeim, áremelést követően. Hűha erre jól ráfáztam! De a kíváncsiság kis ördöge nem hagyott békén, vajon mennyit veszítettem azon, hogy ma van a kiállítás megnyitó és nem tegnap volt? Ez a gondolat nem hagyott nyugodni, rákérdeztem, mondja kedves, ha tegnap jöttünk volna, mennyit kellett volna fizetnem? Negyven Forinttal kevesebbet, volt a kurta válasza.

   Lelki egyensúlyom helyreállítása céljából egy kellemeset sétáltunk, és jókat nevettünk a történteken.

  Kíváncsiságunk most teljes mértékben a helyi újság felé terelődött. Valahol csak lehet kapni friss városi lapot, hátha benne van a kiállításról, valami rövidke cikk. Több járókelőt megkérdeztünk, de érdemleges válasz nem tudott adni senki sem! Végül, annyit sikerült megtudnunk egy idősödő úrtól, hogy a postai hírlapárusnál próbálkozzunk. Ez remek ötlet, eszünkbe sem jutott magunktól.

  Nagy lelkesedéssel vágódtam be a szép modern posta épületbe. Már éppen faggatni kezdtem volna a csinos hírlapárust, mikor egy gyors mozdulattal elém tolt egy táblát. „Leltár miatt zárva.” Hadd, ne írjam le, amit most gondoltam, de az eszemen azért sem fog túljárni! Kinéztem, melyik pultnál állnak a legkevesebben, és rögtön odavágódtam. Párperces sorban állás után sikerült megtudnom a barátságos hölgytől, hogy a városnak tudomása szerint nincs saját újságja. Bár ez nem biztos, de szerinte csak a megyei lapokban szoktak közölni érdemleges híreket. Szomorúan vettük tudomásul, hogy egy ilyen szép városnak, saját mondanivalóját csak megyei hírlapban tegyék közre.

  A kultúrházban nagyon kedvesen fogadtak, kávéval és pezsgővel kínáltak minket. Megnéztük a szép karban tartott épületet, különböző szakkörök szobáit. Az igazgatónő felhívta figyelmünket, a nem messzire Lévő Városmúzeum megtekintésére. Őrömmel fogadtuk a javaslatát, mivel még bőven volt időnk a kiállítás megnyitójáig.

  Már éppen azon tanakodtunk, kiálljon a pénztárhoz, hogy megvegye jegyeinket, mikor az ajtó melletti táblára nézve vettük észre, hogy hétfőn zárva. Jó ez a mai formánk! Ebbe is beletörődve kezdtünk egy újabb sétaútba, az üzletsor irányába.

   Szép, díszes kirakatok követték egymást. Itt lassabban haladtunk, ismerkedve az itteni árakkal, mely meglepően alacsonynak tűntek, főleg a hölgyeknek. Ennek következtében pillanatokon belül csak mi, férfiak voltunk az utcán. A butikok egyenesen beszippantották a társaság nő tagjait. Szívből sajnálom férfitársaimat, mert a feleségek kiváltása az üzletekből bizony, eléggé megviselhette pénztárcájukat.

   A kiállítás megnyitó jól sikerült, szép számmal akadtak érdeklődök a festmények, és a kiadványaink iránt.

  Meglepetéssel a kultúrház vezetője szolgált, mert az előző napi megyei újságból kifénymásolta a kiállítással kapcsolatos újságcikket, és mindnyájunknak adott egy-egy példányt belőle. Mi megköszöntük szíves gondoskodását, és szervező munkáját.

  A vasútállomásra kollégánk vitt ki, így hát nem történt semmi érdemleges dolog velünk, csak annyi, hogy kielemeztük a kiállítás és az irodalmi műsor eseményeit.

  A vonatra várás perceit emlékezetessé tette a bemondó nő vékony, éles, és hadaró hangja, melyből nem lehetett érteni egy szót sem! A hangerő viszont akkora volt, hogy biztos a városban is meghallották. Ezek a bemondások nagyon felingereltek minket, mert nem értettünk belőle semmit, és nem tudtuk valójában, melyik vágányra érkezik a vonatunk!

  De van Isten és közelünkbe vezényelt két beszélgető vasutast, akiknek elpanaszoltuk bánatunkat, jót derültek rajta. Úgy látszik mákunk van, mert ma már kétszer két vasutas segített utazási céljaink elérésében.                                 És mivel ők sem értettek semmit az egész tájékoztatóból, így józan eszükre hagyatkozva ajánlották, hogy maradjunk itt! – mert valószínű, ide fog beállni a pesti gyors, mivel tegnap is ide érkezett.

  Nagyon bosszantott a dolog, főleg nem értve, hogy egy forgalmistát sem, de még egy pénztárost sem zavar ez az artikulátlan hang! – mely nem öregbiti, csak rontja a vasút hírnevét. Kinek jó ez?

   Mindezeket egybe véve jól sikerült a napunk, kényelmesen IC. gyorssal értünk haza, és főleg jókedvűen.