Jaj, de szomorúan szürcsölgeti ez a Sajó ma a kávéját, odamenjek,
ne menjek!
– Mi van
Hacsek úr? – már egy kis beszélgetésre sem vagyok jó magánál, kerüli az
asztalomat!
– De, hogy
is Sajókám, csak olyan bánatos képpel ül ott a sarokban. Azt hittem, most
gyászolja a meg nem született jó ötleteit! Ilyen komoly pillanatokban nem illő
zavarnom.
– Na ne is
folytassa, még azt kell hinnem, magát nem érdekli a sorsom!
– Mije van
Sajókám? – sorsa, csak nem örökölt?
– Nem, hála
a jó Istennek, csak álom volt az egész.
– És mi az az
álom, amit nem tud elviselni?
– Elmondhatom, ha ugyan
magát érdekli, bár nem vagyok benne biztos Hacsek úr.
– Úgy tudom
magának nincs kitől örökölnie, Sajókám.–Mondja, mondja már a lényeget, közben
iszom egy kávét. Talán jobban elviselem az álmát, kávé kíséretében.
– Az úgy
volt, hogy álmomban örököltem egy villát a szegény negyedben.
– Sajókám,
valami hibázik! A szegény negyedben nincsenek villák. A villákban nem élnek
szegények.
– Hacsek úr,
nem tudja? – hát azon a bizonyos dombon, hogy is mondják? – ja eszembe jutott
Rózsadomb a neve.
– És maga
ott örökölt? – álmában! – nekem még álmomban sem jut eszembe ilyen örökség.
– Bizony
ott! Sajnos.
– És miért
sajnos ez magának?
– Mért, mért, mert
az APEH is tudott róla.
– Úgyis csak álmodott Sajókám, folytassa, nyugodtan, nem fakadok sírva.
– Képzelje, még be se költöztem,
előre fizetnem kellett az örökösödési adót, amit az APEH állapított meg. Az
átírási költségek után jött a házadó, amit szintén az APEH állapított meg, még
pedig úgy, hogy ötvenmillió felett fizethetek keményen. Azután jött a magas
villany, a támogatás nélküli gáz, a szemétdíj, a csatornadíj, a kéményseprődíj.
Hát mondja – Hacsek úr, hogy lehet ezt pénztárcával bírni? – ja, még azt is
mondták, hogy felújítás után újra értékelik.
– De nyugodjon meg Sajókám, ez csak álom. Különben is szépen eladja, és
majd kifizeti.
– Nem úgy van az Hacsek úr! Azt mondták a
tanácsnál, hogy előbb fizessek ki mindent, aztán átírják.
– Ne idegeskedjen, nem a maga szívének való! Miért nem álmodik mást?
– Akartam, de azt mondta az álomfelelős, előbb fizessem ki az előző
álmomat, csak azután lehet mást álmodni.
– Nyugodjon meg végre Sajókám, ez csak álom, mondtam már!
– Könnyű mondani, és ha nem álom lenne, mi lenne velem? Arról nem is
beszélve, hogy az álomfelelőssel nem húzhatok ujjat, mert legközelebb olyat
álmodok, hogy azt nem élném túl.
– Na, most már elegem van magából Sajókám,
mert még a végén én is ilyen badarságot fogok álmodni. Aztán meg mind a ketten
a Lipót mezőn fogunk kávézni.