Lassan
ballagtam hazafelé azon az éjszakán. A Primus sör kellemes aromáját még ott
éreztem a számban. Trópusi meleg este volt, szinte harapni lehetett a forró
levegőt. Ezt otthon nem is tudják elképzelni. Itt, Közép Afrikában ez
természetes, csak bele kell születni.
Így
elmélkedtem magamban, mikor zsivajgó gyerekcsoportot vettem észre. Köveket
keresgélve szaladgáltak és dobáltak valamit. Én is tudni akartam, mi lehet a
nyüzsgésnek az oka? Közéjük tolakodtam, s láttam, amit dobálnak, az mozog. Egy
pici macska kuporgott a porban! Olyan kicsi volt, hogy lábra sem tudott állni,
nemhogy elszaladni üldözői elől.
"Gyerünk
hazafelé rossz kölykök! A játéknak vége, nem hagyom, hogy megöljétek ezt a kis
ártatlan állatot!" - kiáltottam rájuk magyarul. A gyerekek rosszallóan
néztek rám, elrontottam a játékukat. Felemeltem a megrettent kis macskát. Hová
vigyelek? Hát jó, nem bánom, majd holnap meglátjuk, mi lesz a sorsod.
Otthon
cukros tejet kínáltam a kis jövevénynek, bele-bele nyomtam a száját. "Sajnos
nem tudlak cumiztatni, neked kell magadtól táplálkoznod, mert különben éhen
halsz!" Biztatásomra eleinte nehezen de lassan megnyugodva nyalogatni
kezdte tejes orrocskáját. "Nézd találtam neked egy kartondobozt, itt a
ruhák között meg leszel valahogy.
Biztonságban
tudva új lakótársamat, bekapcsoltam a TV-t, de fél szemmel a cicát néztem. A
film egy légtornászról szólt, akit Zingalinak hívtak. Egy szerencsétlen ember
még szerencsétlenebb sorsáról szólt a film. Látod cicám, te is ilyen
szerencsétlen vagy, akár ez a Zingali... Zingali? Azt hiszem így foglak
hívni...
Persze
Zingali nálam maradt. Próbáltam ugyan túladni rajta, de senkinek sem kellett. Őszinténszólva
nem is bántam. Társammá fogadtam ott Afrikában, messze a hazámtól.
Zingali
szépen növekedett. Az egész lakás az otthona lett, szobatisztává vált és szót
fogadott. Megszerettem, ha munka után lepihentem a fotelbe, azonnal
befészkelődött az ölembe és boldog dorombolással nyugtázta elégedettségét, éles
körmeit gyengéden mélyesztve belém. Így néztük együtt a TV-t esténként.
Teltek
múltak a hónapok, Váratlanul Budapestre kellett utaznom. Most mi lesz veled
kiscicám? Ki vigyáz rád ez idő alatt? Kértem az ismerősöket, kollegákat, hogy
vállalják el, de mindenki talált kifogást. Egyedül hagyjalak Zingali? Ez
lehetetlen, belepusztulna, és mi lenne a lakással? Kitenni a szabadba eddig nem
volt szívem, hiszen most már annyira ragaszkodtunk egymáshoz.
Nincs más
megoldás, velem jössz haza.
Elvittem az
állatorvoshoz, elvégeztettem minden kötelező egészségügyi vizsgálatot,
oltásokat. Megszereztem az egészségügyi sárga könyvecskét is, amely az
utazáshoz kellett. Az állatorvos altatót adott, hogy a 8 órás repülőutat
végigaludja.
Eljött az
indulás napja. Zingalit előkészítettem a hosszú útra. Jól megetettem, beadtam
az altatót és bele tettem a kézitáskámba, aminek cipzárját egy kicsit nyitva
hagytam, hogy levegőhöz jusson. A gépen az ülésem alá tettem a táskát. A
repülőn jó hangulatú társaság közé kerültem. Sportolók voltak, akik
összebokszoltak maguknak pár érmet az afrikai turnéjukon. Énekeltek, meséltek,
az utaskísérők hordták nekik a pezsgőt, vodkát.
Zingali
aludt. Az állatorvos szerint a beadott adagnak Budapestig elégnek kell lennie.
Kicsit kinyitottam még a cipzárt, hogy több levegőhöz jusson, aztán megnyugodva
én is elszundikáltam.
– Mi
történt? – mi ez a riadalom? Miért sikoltoznak a nők? – kérdeztem a mellettem
ülő férfit álmomból felriadva.
– Valami
mászkál az ülések alatt – felelt a szomszédom.
– Mi lehet
az? – a macskáról egészen elfelejtkeztem.
Te jó ég, ez
Zingali! Megkezdődött a hajtóvadászat a macskám után. Szegény állat kóvályogva
botorkált az ülések alatt, nem hagyta magát megfogni. Hiába csalogattam szép
szóval, az utasok pedig lábukkal próbálták kituszkolni, de a macska befészkelte
magát a csomagok közé. Bekúsztam az ülések alá, de Zingali megmakacsolta magát,
nem fogadott szót, mintha nem is én lennék a gazdája.
– Kié ez a
macska? – kérdezte zordon az utaskísérőnk.
– Az enyém –
feleltem szégyenkezve Zingali viselkedésén. Végül mégis valaki elkapta a
grabancát.
– Tessék.
jobban vigyázni rá, mert különben... nagyon aranyos cicus.
Mielőtt
visszatettem a táskába, kapott még egy adagaltatót, amitől újra elaludt. Csak
otthon a pesti lakásomban ébredt fel. A második adagaltató nagyobb hatással
volt rá. A család igen meglepődött a csomagom tartalmán. Afrikából macskát
hozni! Mikor elmondtam a történetét, egyértelmű volt a vélemény, hogy jól
tettem.
Zingali
hamar megszokta a harmadik emeleti lakást. Egyre bátrabb lett, de egyre vadabb
is. Semmi nem volt számára akadály, a könyvszekrénytől kezdve a függönyig,
mindent megmászott, karmait féltett bútorainkon fényesítette. Egy alkalommal a
fürdőszoba ablakán kimászott a ház peremére és a keskeny párkányon sétálgatott,
ahogy ez egy afrikai macskához illik. Alig tudtuk visszacsalogatni.
– Hát,
Zingali, csak húst enni, és minden nap kárt csinálni, ez így nem lesz jó!
Úgy döntöttünk, hogy Zingalitól meg kell
válnunk, képtelenség egy vadmacskát tartani emeleti lakásban. Jó helye lesz az
állatkertben véltük származására gondolva. Kislányom kíséretében el is vittem
az állatkertbe. Nagyon szép állat, – mondták - de nem tudjuk megtartani, mert
sok macska van, még ha afrikai is, nem tudnak helyet biztosítani.
– Na gyere
Zingali, akkor nincs más hátra, hazaviszünk újra. – Most már nem örültünk neki,
tartva a sok kellemetlenségtől.
Nekem vissza
kellett utazni Afrikába, Zingali meg otthon maradt.
Levélben
sorra jöttek a panaszok. Hatalmas állat lett belőle és egyre vadabb. Ősei
ösztönének engedve egész nap vadászott a lakásban. Nyugtalan, harcias lett,
képtelenség volt fegyelmezni. Ha kedve tartotta a fürdőszobába senkit sem
engedett be, fújt, rátámadott mindenkire.
Pár hónap
múlva újra hazautaztam. Zingali egyszerűen nem ismert meg. Közeledésemre
karmait kieresztve támadt rám. Azt hittem úgy, mint régen az ölembe ugrik
dorombolva, de ehelyett egy vadállatot találtam. Megint összeültünk, hogy
döntsünk Zingali sorsáról. A lakásban semmiképp nem maradhat. El kellene
ajándékozni. De kinek? Akinek kínáltuk, szinte megijedt tőle, a hatalmas testű
állat feje, állkapcsa, vad szemei, nem volt bizalomgerjesztő látvány.
Egy napon kislányom
barátnője azzal jött hozzánk, hogy hallotta, hogy Zingalinak gazdát keresünk.
Nagymamája vidéken lakik, befogadná kertes házába, ahol elegendő egér is van a
vadászathoz.
Zingalit
eljuttattuk hát új otthonába. Azt már sohasem tudtuk meg, hogy Zingali hogyan
fogadta az új környezetét, hogyan szokta meg a magyar, vidéki életet. Nekem még
sokáig eszembe jutott az árva félszeg cica, aki Afrikában hűséges társam volt.