A minap úgy alakult
a családi helyzet, hogy ‑ mint gyakorló nagypapa ‑ délelőtt én menjek el az óvodába,
és fizessem be a következő kétheti ebédpénzt. „A nagypapa úgyis ráér!”
jelszóval indítottak utamra.
Hogy mennyit kell
fizetni, azt a lányom sem tudta, mert az oviban „más és más tarifával”
számoltak. Így, hát jól felkészülve, egy tízezressel a zsebemben mentem jócskán
a megadott idő előtt, az óvodába.
Korábbi érkezésem
fő oka, az volt, hogy ne kelljen a befizetők sorában várakoznom, „mivel úgyis
ráérek!”, tehát siettem!
Kicsit korán jött
a bácsi, de nem baj, tessék leülni, míg a kolleganőm megjön! – fogadott
kedvesen az egyik dadus, s ezzel máris elém tolt egy babaszéket. Egy darabig
néztem a széket, de ennek az udvarias, „tessék leülni” kínálásnak nem tudtam,
ellenállni; arra gondolva, hogy már bizony jóval több, mint egy félévszázada
nem ültem óvodás székben. Szinte vonzott a lehetőség. Igenis, újra óvodás
leszek! Nemsokára, úgyis ott a helyem! A dadus azonnal magamra hagyott, mint
aki nem akar szemtanúja lenni a babaszéken való elhelyezkedésemnek.
Megfordultam,
hogy háttal legyek a széknek, de így nem láttam a széket. A széles hátsóm
valahogy mindig takarta azon részét, ahova ülnöm kellett volna. Igen rájöttem a
nagykabátom az oka. Azonnal levettem. „Nem fogsz ki rajtam te babaszék!” A kabátomat
gyorsan felakasztottam a babafogasra, de kár volt, mert gyorsan a földre
került. Na, így próbáltam beleülni. Ez megint nem ment. Valami baj van! „Aha, a
zakóm az oka! Azt is levettem, látva a nagykabátom sorsát, egyszerűen a földre
dobtam, hiszen teljesen mindegy ennek a zakónak, hogy földön fekszik, vagy
babafogason lóg!. De mintha a zakóm is látni szeretné, hogy most mi következik.
Némi
töprengés után, lehajolva a két nadrágszáram közé becéloztam a babaszéket, és
szép lassan beleereszkedtem. A kisszék hangos recsegéssel fejezte ki nemtetszését,
de már késő volt, benne voltam.
Nagy
igyekezetem közepette nem is vettem észre, hogy több gyerek aggodalmas, de
vigyori képpel szemlélte teljesítményemet. Úgy láttam, néhányan a széknek
drukkoltak, hogy ne törjön össze, de a fiúk többsége nekem szurkolt a nem
mindennapi látványhoz. Most azért is gyereknek érzem magam!
– Menjetek
csak játszani, gyerekek, nincs itt semmi érdekes, az óvó néni biztosan keres már
benneteket!
– Nem
keres! ‑ szólt egy kisfiú, az óvó néni a konyhán melegíti az ebédet.
– Ez igen,
te mindent tudsz, okos fiúcska vagy!
– Gergő nem
okos, csak sokat beszél, az okos én vagyok! Apukám szokta mondani, hogy én
vagyok a papa okos kislánya.
– Hát persze, te is okos vagy! – Válaszoltam.
– Tessék
nekem mesét olvasni! – Itt a könyvem, ugye milyen sok állat van benne.
– Inkább
nekem, tessék mesét olvasni! Ebben a könyvben van igazi rakéta, meg földön túli
gyerek, de van még benne holdjáró is, és sok-sok vadember meg ősállat.
– Nincs
nálam a szemüvegem, próbáltam tiltakozni.
– A papám
sem hord szemüveget, mégis olvas mesét.
– Gyerekek,
gyertek ebédelni.
Na ezt
megúsztam! Nagy lárma közepette folyt az ebédeltetés. Én kihasználva, hogy nem
figyel rám senki, próbáltam magamat a babaszéktől megszabadítani. Már-már
majdnem felálltam, mikor kinyílt az ajtó, és legnagyobb megdöbbenésemre két nő
lépett be rajta. Nevetséges figura lehettem, mert, a hátsomon a babaszékkel,
kétrét görnyedve, akartam udvariasan köszönni, de ahogy észrevették groteszk
helyzetemet, nevetni kezdtek, azaz csak akartak. Hirtelen komolyra váltották
arc mimikájukat, és szinte mérgesen mondta az egyikük.
‑ Látja
anyuka, milyen emberek vannak! Képesek beleülni az óvodások székébe, így teszik
tönkre a drága bababútorainkat. Nem győzzük cseréltetni!
‑ Felháborító,!
‑ volt a válasz, de továbbra is engem figyelt, hogyan oldom meg vajon a székből
való kiszállás nehézségét.
Mondanom
sem kell, vért izzadtam a széktől is, meg a kellemetlen megjegyzések súlyától
is. De talán még az izmaim is megduzzadhattak, mert éreztem, hogy még jobban
beledagadtam a székbe. Az anyuka kedves volt, látva tehetetlenségemet,
segítségemre sietett, nem úgy, mint az óvónő, aki még mindig hangoztatta
nemtetszését, és legszívesebben a pokolba küldött volna, székestül együtt. De a
jó indulatú anyuka hátam mögé állt, egyik kezével megfogta a szék karfáját,
másikkal megtámasztotta a hátamat, és egy erőteljes rántással megszabadított
kellemetlen helyzetemtől.
Mindezek
után, vérvörös arcom a honom alá dugva álltam, és bűnbánó tekintettel, remegő
hangon, mondtam, ha azt egyáltalán lehet hangnak nevezni, ami kibuggyant a
számon: ‑ Köszönöm anyuka! – majd aggodalmas hangon az óvónőnek: fi fizetni
szeretnék!
– Várjon
egy kicsit, a hölgy jobban siet, neki nincs ideje játszani, biztos még ezer
dolga van! Mi mást tehettem, ugyan olyan kicsire préselve magamat, mint az
imént, hátrahúzódtam, és vártam, hogy ezek után mikor léphetek elő kérésemmel!
– Na,
jöjjön közelebb! Kinek a dédije tetszik lenni? Még nem láttam itt a bácsit?
Nem mertem
megszólalni, inamba szállt a bátorságom.
‑ Mondjam
meg az unokám nevét? – Így morfondíroztam magamban, hogy aztán öt vegyék elő,
amiért ilyen nagypapával áldotta meg a mindenható?! Ezt a felelősséget nem
vállalhattam magamra! Arra nem is mertem ezek után gondolni, hogy elővegyem a
tízezrest. Úgyis elküldött volna, „mivel nyugdíjas vagyok, tehát ráérek!” ‑ menjek,
váltsam fel valahol a pénzt. Annyit sikerült azért kipréselni magamból:
‑ Csak azt
tessék megmondani hányadikáig lehet a kis unokámnak az ebédjét, befizetni?
– Miért nem nézi meg az ajtót?! ‑ förmedt rám
az óvónő, ott nagybetűkkel ki van írva!
‑ Hát nem könnyű nagypapának lenni!