Balszerencse

Egy sovány, vékonydongájú, fiatalember üldögél a konzulátus várószobájában. Kissé fáradtnak látszik. Borostás arca elárulja, hogy kimerült, ideges, nem ágyban aludt. Fésülködni is elfelejtett, vagy talán nincs is fésűje. Egy kicsit nézegettem az ajtóból, aztán leülök mellé, fejemet egy kissé megbiccentve köszönök neki, de csak úgy az orrom alatt, mintha engem is valami probléma hozott volna a párizsi magyar konzulátusra. Egy darabig méregetjük egymást, majd kurtán csak annyit mond: – Adj Isten! – Ebből rögtön arra a következtetésre jutok, hogy egy vallásos falusi emberrel találkoztam. – Maga is bajban van? – kérdi kis idő elteltével. – Hát, ami azt illeti, nekem is van egy kis problémám, amin a konzul úr tud csak segíteni. És magának? – rögtön próbálom átvenni a beszélgetés fonalát. – Nekem van bajom bőven! Nem is tudom, mi lesz velem, hogy fogok még egyszer hazajutni innen? – Mi történt? – kérdem most már határozottan. – Nem akarom a problémámmal untatni, amikor magának is van baja elég. – Az biztos, de azért szívesen meghallgatom, hátha tanulok belőle. Hogy kerül ide egyáltalán? – kérdem. – Tudja, az úgy történt, hogy én már annyi szépet hallottam Franciaországról, a francia emberről, hogy elhatároztam, elmegyek és megnézek mindent. Két évig spórolgattam a pénzemet, fizetésemet fizetésemre téve. Nagyon szerényen éltem, szüleim nyakán természetesen, de higgye el, hogy se táncolni, se szórakozni, még csak moziba se mentem, csakhogy az útravaló kis pénzem együtt legyen. – Végül is sikerült, látom! – Igen. Mikor minden egyben volt, akkor kezdtem utána járni a dolgoknak. Kiváltottam az útlevelemet, beváltottam egy kis valutát, amiről azt hittem, bőven elég lesz. Ismerőseim azt tanácsolták, hogy csak forintba vegyem meg a vasúti jegyet és csak odafelé, mert majd, ha visszafelé jövök, ráérek kint megvenni, valutában biztos olcsóbb. Különben is azt tanácsolta mindenki, hogy a vasút a legolcsóbb közlekedési eszköz. Én tényleg azt hittem, hogy jól járok. Itt tudtam meg a konzul úrtól, hogy az autóbusz lett volna a legkedvezőbb és azok közül is a Tihanyi Travel. Hát látja, már rosszul indult a dolog! De ez lett volna a kisebbik baj. Amikor Párizsba értem, a pályaudvaron igazoltattak a rendőrök. Keresem az útlevelemet a kis táskámban, ami a vonaton mellettem volt az ülésen, de nem találtam, pedig biztos elhoztam magammal, mert az osztrák határon kérték. A pénztárcám az útlevelem mellett volt, de azt se találom. – Próbáltam kézzel magyarázni, de hiába. A rendőr megunta a dolgot és kizavart a pályaudvar területéről. Szerencsémre a notesz nem veszett el. Még jó, hogy odahaza felírtam a konzulátus párizsi címét, hátha jó lesz valamire, gondoltam. – Ez bejött! – szólok közbe. – Igen ez bejött, de jobb lett volna, ha nem kerül rá sor. Üres táskámmal az egyik kezemben, míg a másikkal a noteszt szorongatva, a konzulátus keresésére indultam. – És azután mi történt? – kérdem. – Sarokról-sarokig mentem, mutattam a címet, volt, aki ránézett és szó nélkül továbbment, volt, aki koldusnak nézett, egy másik nagy magyarázkodásba kezdett, mintha érteném mit is mond. Én csak bólogattam, azután a másik sarkon újra mutogattam a konzulátus címét. Így ment el az egész délelőtt, de végül is délutánra megtaláltam az épületet, amely nekem akkor az oázist jelentette. A konzul meghallgatott és kérte, hogy töltsem ki ezeket, a kérdőíveket. Hát, amit tudtam, azt többé-kevésbé beírtam. Adjon két fényképet is – szólt a titkárnője. – Nincs fényképem, nem szoktam a fényképeimet magammal sétáltatni. – Jó akkor menjen és csináltasson két útlevélképet. – Mondom, nincs pénzem, de ha lenne, akkor már vettem volna valami kenyérféleséget, mert igen éhes vagyok. – Itt van ötven frank fényképre és kenyérre. Csak írja alá ezt a papírt, hogy átvette. – Közelben találtam egy fotó automatát, a baj csak az volt, hogy nem tudtam elolvasni, hogyan is működik. Kénytelen voltam várni, hogy jöjjön valaki fényképet csináltatni, hogy le tudjam lesni, mikor, milyen gombot kell benyomni és hova kell a húsz frankot dobni, hogy abból fénykép legyen. Végül is elég jó képet csinált rólam ez a masina. Megnézi? Még maradt kettő. – Tényleg jó képek! – állapítom meg. – Aztán mi történt tovább? – Maga is elmeséli a történetét? – Persze, hogy elmesélem. – Közben arra gondoltam, hátha a végére érve, majd beszólítja a konzul. – Tessék, elkészült a hazatérési engedélye, ezzel a legrövidebb úton kell hazatérnie. – Ja, hogy nincs pénze útiköltségre? – Akkor, kérem, nevezzen meg valakit, aki Magyarországon befizeti az útiköltségének összegét dollárban egy bankban és ha megjött az átutalás, akkor mi értesítjük, hogy melyik bankban veheti fel. Ezzel vége az ügynek és szépen hazamegy. – De kérem nekem nincs, aki befizessen, idős szüleimnek nincs pénzük, örülnek, ha nyugdíjtól-nyugdíjig élnek. – Csak akad a családban valaki, aki meg tudja előlegezni. Ha hazaér majd megadja! – Kérem, én két évig spóroltam erre az útra. Nincs senkim, aki ennyi pénzt tudna nekem adni. – Akkor nem tudok mást tanácsolni, mint azt, hogy menjen autóstoppal, mások is szoktak így hazamenni. – Ha nincs más megoldás, akkor megpróbálom, de nem tudom, hogy kell kimenni, és merre induljak el? – Itt egy térkép, ezt magának adom, ha kiért az utcára, akkor balra megy az első lámpáig, aztán megint balra megy, a második sarkon túl van a metró megálló. Lemegy a metróba, a pénztárnál vesz egy jegyet hat frankért. Egy átszállással elmegy a Bercy megállóig, onnan nincs messze az A/4-es autóút, ott stoppol, Strasbourg felé. – Érti, kérem? – Meg fogom próbálni. – Így is tettem. Megtaláltam a metró megállót, mutattam a térképen bejelölt Bercy, és adtak egy tizenhat frankos jegyet. Reklamálni akartam, de csakhamar eltoltak a pénztártól, nem értették, mit akarok még, na, mindegy gondoltam, marad még tíz frankom, valahogy csak kihúzom vele. Megtaláltam az A/4-es autóutat. Itt kezdtem integetni az autósoknak, volt, aki visszaintegetett, de megállni senki sem akart. Nagy sokára egy idős úr megállt, kinézett a kocsijából, és még mielőtt odaértem volna, már el is húzta a csíkot. Most bánom először életemben, hogy nem vagyok lány, biztos nagyobb szerencsém lenne, mint így! Talán két-három órát állhattam az út mellett, amikor egy férfi felvett a kocsijába. Úgy gondolhatta szegény, hogy nem vagyok neki jó társalkodó partnere, mert ő állandóan beszélt, míg én csak bólogattam rá. Mutogattam a térképet, de ő csak mondta a magáét. Valahogy úgy éreztem, hogy nem jó irányba megyünk. Jeleztem, hogy álljon, meg lehet, hogy csak most vette észre, hiába beszél nekem, mert hirtelen megállt és határozottan kitessékelt a kocsiból. Nem baj úgyis ki akartam szállni. Elindultam visszafelé, néha-néha jött, egy-egy autó, de már meg se próbáltam integetni, úgysem állnak meg! Jó másfél órai gyaloglás után visszaértem arra az útra, amelyről elkanyarodtunk, legalábbis én azt hittem. Újra megpróbáltam stoppolni, de semmi eredménye nem volt. Egyszer csak ott termett egy rendőrautó, megállt. Heves magyarázkodásukból arra következtettem, hogy ott ahol én álltam nem szabad stoppolni. Az után intettek, hogy szálljak be a kocsijukba. De jó! – gondoltam, elvisznek egy darabon. Megint tévedtem, kicsivel odébb, az út felett átívelő hidra hajtottak, majd visszahoztak Párizsba, egy kevésbé forgalmas helyen kitettek a kocsijukból. – Ezek után maga mit csinált? – Mit csináltam? Egy péküzletben kenyeret vettem, azután leültem egy padra és megettem az egészet. Egy szökőkútnál leittam magam vízzel. Pihentem egy kicsit, közben rám esteledett. Elindultam a konzulátust keresni, de most már térképpel a kezemben. Bizony mire odaértem, már késő este volt, az épület be volt zárva! Más megoldást nem találtam, mint azt, hogy az épülettel szemben lévő kis park padjára leültem és vártam a másnap reggeli kilencórás nyitást. Amint látja, most itt vagyok és várom a konzul urat, hogy mi lesz velem? – Maga még itt van? – már azt hittem, hogy régen hazafelé tart. – Tartottam az igaz, de visszahoztak, nekem a stoppolás nem megy igazán. – Most mi is legyen magával? Nézze, egyet még tudok tanácsolni! Visszamegy a vasútállomásra, azzal az írással, amit én mindjárt írok magának. Megkeresi a rendőrőrsöt, megmutatja ezt a levelet. Kap tőlük egy igazolást, arról hogy a vonaton ellopták az útlevelét és a pénzét. Megvárja a délután érkező Orient expresszt, és este felszáll rá, de nem oda ahova a kalauz, hanem egy-két kocsival odébb, hogy mire a kalauz odaér, jó messzi legyen a vonat. Ha szerencséje van, akkor talán elviszi Pestig. – Megpróbálom! Csak hazajutok valahogy. – Biztos minden rendben lesz! – teszek egy biztató mosolyt a mondatom mellé. – Csak tudja, az azért nagyon bánt, hogy ebből a világvárosból nem láttam mást, mint pályaudvart, rendőrt, na meg egy magyar konzult. Igaz még a metrót is láttam, kétévi spórolásom eredményeként. És miről fogok mesélni majd otthon…?