KERTÉSZNADRÁG
(50-es villamoson történt)
Mint ismeretes a sorozatok világát éljük. A TV, Rádió, folyóiratok vég
nélküli, hosszú folytatásos műsort közölnek. Én miért nem gyűjthetem össze,
sorozat alakjában, a kedvenc, de agyon szidott 50-es villamoson történteket, írást,
érdemlő eseményeket.
Kertésznadrág! Történt a délutáni órákban. A napokban ugyan úgy, mint
minden nap az 50-es villamosra szálltam a kora délutáni órákban. A kocsi
természetesen tele volt, mint mindig. Igyekeztem az ajtótól beljebb jutni.
Felfedeztem egy üres kapaszkodót, így viszonylag stabilan álltam. Három megálló
után, a szembeni ülésről felállt egy kb. 30-év körüli fiatalember, és szólt,
hogy üljek le. Milyen figyelmes gondoltam. Láthatta rajtam az éveim múlását. Nagyon
meglepődtem. Még sok megállót utaztam, így gyorsan megköszönve helyet
cseréltünk.
Igyekeztem kényelembe helyezni magam, és szemrevételeztem az udvarias
férfit. Egy nagyon piszkos, teli festékkel, pecséttel, valaha sötétkék kertésznadrág
féle volt rajta. A fején szintén egy agyon csöpögtetett kendő, mely
körbetekerve, félig hátra lógva csüngött lefelé. Ahogy végig néztem rajta, a
lábán egy agyon kopott fűzőnélküli lábbeli, valamikor tornacipő lehetett, de ez
sem biztos. Ez biztos szobafestő, vagy hatalmas csöveket belülről mázoló lehet.
De kitudja? Az utastársak igyekeztek mellőle elhúzódni. Valószínű a festékszag,
meg a terpentin erős illata keveredett a kőbányai sör maláta szagával, ami
erősen sugárzott belőle. Amiből ő biztos nem érzett semmit, de az én orromat
csiklandozta a sokféle festék illat. Dülöngéltem jobbra-balra, féltve a világos
öltönyömet. Te jó Isten remélem, megúszom, egy kis festékszaggal. De mitévő
legyek? Áljak fel gyorsan, s nekem is át kéne adnom a helyet. De kinek, ahogy elnézem, minden utas
fiatalabb nálam. Az mégsem járja, hogy egy fiatalabb személy üljön le. Legalább
most szállna fel egy terhes asszonyka, vagy legalább egy vak emberke.
Hirtelen arra gondoltam, hogy hátha friss a gitt, vagy a festék, és
nyomott hagyott az ülésen! Fel kellett volna állnom rögtön, megnézni a ruhámat,
de visszatartott a férfi enyhén ecetes, mosolygós arca. De lehet, hogy le
kellett volna szállnom. Ha felállok, netán az én ruhám is festékes lehet, ha
egyáltalán feltudok – állni, és nem ragadom oda.
És mit, szólt volna az udvarias
festő, hogy most ültem le és máris leszállok. Így hát maradtam a helyemen.
Bízva abban, hogy csak lesz valaki, akinek átadhatom ezt a jó helyet. Máskor
mindig akad egy kismama, vagy csecsemő. De fölpattannék, s rögtön! Az utasok
közben cserélődtek, csak ez az udvarias férfi, nem hajlandó leszállni.
Abban reménykedtem, hogy előbb elhagyja a kocsit, mint én. De nem akart
leszállni, de én bizony közeledtem a Madarász utcához. Kénytelen voltam
felállni, nagyon lassan, a jobb kezemmel magam alá nyúlva, tapogatva azt a
helyet ahol úgy éreztem, hogy a gitt, vagy a festék megfoghatta ruhámat. Nagyon
kényelmetlen volt a helyzetem, mert még azt hihették az utasok, hogy tapogatom
a saját nadrágom hátsó részét. Teljes a siker, fel tudtam állni, nem ragadtam
az üléshez. A vélhetően festő, látva, hogy leszállásra készülök. Szélesre
húzott szájjal rám vigyorgott. Mit tehettem mást, én is visszavigyorogtam egy
bárgyú mosollyal. Aztán leszálltam, és csak a terpentin, és a sör gyár illata
kísért hazáig.
Budapest.2015,