Megfojtott boldogság
Az apa utolsó ajándékozására gondolt. Milyen jó élete alkonyán arra gondolni, hogy azt a kis készpénzt, amit már olyan régen vár, rövidesen megkapja. Tervezgette már hónapok óta, hogyan is legyen? Mindenkit igazságosan szeretne megajándékozni a családban.
Elsősorban feleségét, lányait és nem utolsósorban kis unokáját. Egyszer úgy gondolta, mindenkinek ajándékot vesz, másszor pedig pénzt ad a családnak. Mindenki költse arra, amire szeretné. Egyik gondolata követte a másikat.
Talán így, vagy úgy lenne helyes? Ha meg lesz a pénz, minden adósságot kifizet, sőt még telik egy-két olyan dologra, amit is a nyugdíjból nem lehet kigazdálkodni, ha minden igaz, talán még tartalék is marad.
Teltek, múltak a napok, de a pénz egyre csak váratott magára. Nem baj, úgyis át kell gondolni az egész elosztást.
– Már nekünk úgysem kell semmi! – mondta egyik nap a feleségének. – Inkább a gyerekeknek legyen meg mindenük.
– Jó, jó! – mondta az asszony. – A fele pénz engem illet!
– Hát nem egészen – válaszolt a férj. – Mert ez az ősszeg nem közös szerzeményből származik, ez a pénz engem illet, de én úgyis szétosztom a gyerekeknek, meg neked.
– Hogyhogy nem közös szerzemény? Amit te kapsz az enyém is! Így hát a fele engem illet.
– Talán megvárnád, míg a pénz a kezünkben lesz, azután rá érsz pörölni miatta!
A napok így teltek, a pénz váratott magára, de a két öreg egyre sűrűbben vitatkozott. Sokszor már kemény veszekedéssé fajult a pénz körüli téma. Egyre idegesebbek lettek!
A kertben az orgonák illatoztak, a rózsák is bimbózni kezdtek, mikor egyszer csak jött az értesíés, lehet menni a pénzért.
Te jó Isten, hát ezt a napot is megértük!
Kora délután a papa idősebb lánya kíséretében elment felvenni a pénzt. Nagyon eldugták azt a kétkötegnyi papírt, ami az örömet, boldogságot jelentette a család számára. Nem tudták, a metrón üljenek, vagy álljanak, hogy biztonságosabb? Végül is egymás mellé ülve, végig izgulva az utat, értek haza.
Otthon nagy volt az öröm, mindenki meg akarta fogni a pénzt.
– Hadd, fogjam meg én is, én is, hátha szerencsét hoz!
– Na, most már fejezzétek be! – szólt az apa, – majd ha együtt a család, akkor mindenki részesül az örömből.
– Nem, a fele az enyém és nem adom ki a kezemből!– kiabálta a feleség. – Nekem ennyi jár és kész! Nincs vita.
– De ha mondom, én már elterveztem, hogy is legyen. Mindenkinek névre szóló borítékba akarom tenni és úgy átadni.
– Nem érdekel, hogy mit csinálsz, a fele akkor is az enyém!
– De tudod, hogy mennyi a kiadásunk! – próbálkozott a férj újra, és újra meggyőzni a hitvesét.
– Nem, és nem! Fele az enyém! – most már kiabálva jelentette ki, választ nem tűrő hangon.
– Nézd, rács kell az ajtóra, biztosítást kell fizetnünk, – próbálkozott újra a férj.
Hiába volt minden, egy köteg pénzt eltett a feleség. Tehát kárba veszett az álmodozás, az ünnepélyesség, a pezsgő bontás elmaradt, ami ilyenkor még emlékezetesebbé tette volna, a kis családi összejövetelt. Megfosztva az öreget az ajándékozás utolsó örömétől.
Ez lett volna a méltó búcsúzás a nagyra nőtt gyerekeitől, de ez mind elmaradt! A kapzsiság felülkerekedett a józan ész felett.
UI: Az öreg bánatossá vált és nagyon restellte a gyerekei előtt a történteket.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)