„Péter és Pál tudjuk nyárban” nem férnek
össze jó szomszédságban…
– Nekem pont
ilyen bogaras, kötöszködős szomszédot kellett kifognom. Hej, ha én ezt tudom!
Nem, hogy pénzt adok, ezért az Isten háta mögötti telekért, de még ingyen sem
fogadtam volna el!
Panaszkodott
a minap egy kedves ismerősöm, akivel már bizony jó ideje nem találkoztam. De
máris folytatta.
– De most
végre, én csináltam belőle bolondot, valamit törlesztettem lelki nyugalmam
érdekében.
– Na, mi
történt meséld tovább, a te bárány lelkeddel, milyen módon törlesztettél nála?
– Hát nem
bánom, ha érdekel, és megér neked egy korsó sört, akkor elmesélem.
Gondoltam
magamban egy jó sztori megéri. A második pohár után, kellően megalapozva,
nekilátott a történet folytatásának.
– Egy
alkalommal a falu kútjánál megszólított a szomszédom Pál úr. Akivel már bizony,
hosszú ideje nem beszéltem.
– Mit szólna
hozzá szomszéd úr, ha mi ketten összefognánk, és beméretnénk a telkünket, egy
jó geo-fizikus csoporttal? Úgy hallottam, hogy most van egy új fajta mérési mód!
Tuti biztos. Ha ketten fizetjük ki, nem esik annyi egyre. Meg ha nálam találnak
vizet, hát magánál is lesz! Nem kéne többé a kútról cipelni, locsolni is
könnyebb lenne.
– Hát ez
egyáltalán nem biztos, – feleltem neki. – De tudja szomszéd, én magával, nem
közösködöm, mert arra csak én fizetek rá!
– Miért, én
olyan rossz szomszéd vagyok?
– Igen, soha sem voltunk jó viszonyban! Maga
egy okoskodó, kötekedő, ráadásul szemtelen szomszéd. Maga mindenki felett
uralkodni szeretne és mindenkinek dirigálni akar. Azért mert magának van a
legnagyobb telke a környéken, még nem jogosítja fel mindezekre.
– Hátha
nem-nem! Akkor egyedül vágok bele, de akkor is lesz vizem! Aztán majd jöhet
nekem könyörögni egy kis vízért.
– Tudja mit
Pál úr, kívánom, hogy legyen vize, de engem hagyjon ki a maga szervezéséből.
Pál úr
udvarán néhány nappal később, megjelent egy műszeres kocsi. Két napig különböző
méréseket végeztek. Jöttek-mentek a mérnökök, segédmunkások feltérképezték az
egész telkét. De hiába volt minden, víz nyomára nem akadtak.
–Tulajdonképpen miért
is haragudtatok egymásra? Kérdeztem kíváncsian.
– Ezt már
nagyjából elmondtam, de ha részletesebben érdekel, akkor legközelebb azt is
elmesélem, természetesen egy újabb korsó sörért.
– Szóval ott tartottam, hogy víz nyomára nem
akadtak. Eközben én azon töprengtem, hogy lehetne ezzel a Pál úrral kiszúrni,
hogy valamit törlesszek a sok bosszúság fejében. Persze csak úgy vicc
formájában gondoltam. Tudtam a legnagyobb kiszúrás, az lenne, ha az én telkemen
lenne víz! – De nincs, hát akkor mit akarhatok én? De mégis csak meg kell
viccelnem valahogy.
– És mire jutottál, mit találtál ki?
– Na, most figyelj! Egy kedves ismerősömnek
elmeséltem a szomszédommal való nézeteltéréseim sorozatát. Ő adta a kiváló
ötletet.
Miután elvonultak a telkéről a szakemberek,
ami nem kevés pénzébe kerülhetett, elpanaszolta, hol a fűszeresnél, hol a
postásnak, de még a szemeteseket sem kímélte a problémájával.
– Na, meséld már a lényeget, mi lett azután.
– Egy vasárnap délelőtt barátom megjelent egy
csúzli ágas alakú frissen tört fűzfaággal.
– Na, öregem mindjárt kiderül, hogy van-e a
telkeden víz vagy nincs! Közben egy nagyot kacsintott felém. Ebből Pál
szomszédom csak annyit hallott, hogy nálam vizet keresnek, méghozzá
varázsvessző módszerrel. Már ő is hallott erről, csak éppen nem tudta miből is
áll. Nagyon kíváncsi lett, nem is sejtvén, hogy ez az ő ugratására készült.
– Ha ennek a hitvány Péter szomszédomnak
sikerül, akkor nálam is kell, hogy sikerüljön, – mondogatta egy másik
szomszédjának.
Közben
barátom az ágas botot, hol itt, hol ott szúrta a földbe, úgy téve, mint aki
nagy szakértelemmel keresi a víz előfordulási vonalát. Közben lelkesen
magyarázta, hogy a vízér a telkemen halad keresztül, de délutánra már biztosat
tud majd mondani. Közben figyeltük Pál úr ideges jövés-menését a kertjében.
Barátom, amikor látta, hogy Pál úr nagyon
figyel, elkiáltotta magát: – Péter gyere gyorsan, itt víznek kell lennie! Látod, engem még a fűzfaág sosem csapot be, gyere már gyorsan. Na látod, itt kell ásni,
itt vízér van!
Odaszaladtam, persze nem láttam semmit, de
vettem a lapot és felkiáltottam: Víz-víz. Igazi! Víz itt vagy te drága víz! Ide
bújtál a kerítés közelébe? Jaj, de boldog vagyok, lesz saját vizem, kutam!
Istenem, de jó lesz!
Pál úr is hallotta a kiabálást.
Odalopakodott, úgy hallgatódzott.
– Jé, ennek a fránya Péternek mégis lesz
vize, és nekem nem, ezt nem élem túl. Én, aki már annyi pénzt áldoztam a
keresésére nekem nincs!
– Péter neked csak annyit tudok mondani, –
szólt a barátom, – hogy a varázsvessző még nem csapott be soha senkit. Ha
egyszer jelzi, hogy víz van itt, akkor biztosan víz van, és nem is olyan
mélyen. Lehet, hogy tíz méteren belül.
Jaj de jó, jaj de jó, – lelkesedtem, mint, aki
elhiszi.
Pál körmét rágta. – Nekem is
kéne ilyen bot, vagy varázsvessző, de nagy kár, hogy összevesztem ezzel a
kelekótya Péterrel. Most megkérdezhetném, hátha nálam is megnézné? De hát
végtére elég közel van a kerítésemhez. Ha ott van víz, nálam is lesz!
Én még egy jó ideig a vízről beszélgettem az
ismerősömmel. Kérésemre ki is jelölte a kút helyét.
– Szóval itt áss, Péter és jön a víz,
meglátod!
Másnap reggel korán ásni kezdtem. Úgy is kell
egy szemetes gödör, akkor meg miért ne bolondítsam Pált.
Szomszédom kora reggeltől figyelte, hogy mit
művelek. Ez már egy jó nagy szemetes gödör. Nem kapkodom el, csak úgy csinálom,
hogy a Pál szomszéd azt lássa, mennyit dolgozom.
– Ez egyre izgalmasabb, na meséld már, mi
volt azután.
Három
nap elteltével, szép szögletesen bekerítettem a gödröt, olyan jó másfél méter
magasan, úgy, hogy Pál a szomszédból nem láthatott a gödör aljára. Még egy
vízelvezető vályút is eszkábáltam az oldalára. A szomszéd továbbra is leste, mi
történik nálam. Mikor meglátta a vízelvezető deszkákat biztos volt benne, hogy ott
víz van. Úgy csináltam mintha nagyon dolgoznék. Összetákoltam egy gémes
kútféleséget, vödröt akasztottam a gémre.
– Aztán mi történt?
– Másnap éjszaka elhatároztam, hogy egy pár
vödör vizet elhelyezek a kutamban. Az esővízzel telített kannákból a víz
átkerült a kút gödrében lévő vödrökbe. Vasárnap délelőttre időzítettem a nagy
jelenetet. Feleségemmel megbeszéltem, hogy egy jó nagyot kiabál nekem, valahogy
így: Hello Péter, hozz már be egy vödör vizet a kútról, mert az jó hideg! A
feleségem akkorát kiabált, hogy a fészerben is meghallottam. – Megyek már,
viszem a vizet, az Isten áldjon! – de még hozzátettem a nyomaték kedvéért. –
Mióta vizünk van, te mindig parancsolsz, mint egy cselédnek. Hozzál vizet, vidd
ki a vizet…
Pál úr, amikor meglátta a vízzel teli vödröt,
amit igyekeztem kilötyögtetni, (amikor engem figyelt), el volt ájulva.
– Jé, ennek a szerencsés családnak van vize,
akkor nekem is lesz! – és másnap hajnalban elkezdte az ásást.
– Azért nagyon szerettem volna látni
csalódottságát, amikor rájött, hogy így becsaptad.
– Na, most már mennem kell!
– De azért az ígért sztorit legközelebb
elmeséled?
– Természetes! – ja, még annyit, kösz a
söröket!