Ez a kis történet velem esett meg a közelmúltban. Tudom, hogy mással is előfordult már hasonló dolog, de biztos vagyok benne, hogy nem írt róla még senki!
Én is sokat problémáztam, hogyan is fogjak hozzá? Nem szeretném az illendőség határát még súrolni sem. De ennek ellenére a felnőtt olvasóim szórakoztatására közreadom!
Egy vidéki kiállítás megnyitójáról hazafelé tartva, útitársaimmal együtt kisebb-nagyobb izgalmak után felszálltunk, egy személyvonat meglepően tiszta, szép kocsijába. Beszélgettünk, viccelődtünk, és ahogy ez lenni szokott, mindenben a humort kerestük. Ehhez hozzájárult az egy-két pohárka bor is, amit a száraz pogácsára a tárlaton fogyasztottunk. Tehát jókedvűen viccelődtünk.
A szerelvény gyors robogása jelezte, hogy két megálló között vagyunk. És ekkor úgy éreztem, hogy itt a kellő alkalom, hogy meglátogassam a vonat peronján elhelyezkedő mellékhelységet. Az ügyeim szakszerű intézése érdekében. Keresni kezdtem a villanykapcsolót, érdekes nincs a helyén, pedig itt szokott lenni az ajtótól balra. A sötétben tapogatózni kezdtem, de hiába, és ekkor támadt az a korszakalkotó ötletem, hogy az ajtót nyitva hagyom, a beszűrődő világosság segítségemre lesz! Óriásit tévedtem, nincs kapcsoló. Á de buta vagyok, nyilván automata és az ajtó becsukására gyullad fel a villany. Rögtön be is csuktam az ajtót, nem csapkodva, hanem rendesen, mint ahogy azt otthon megszoktam. Sehol semmi, biztos erősebben kell, újra próbálkozom, megint semmi, csak az elsuhanó kandeláberek sárga fénye villan fel a sötétségben. Hiába csapkodom most már erőteljesen az ajtót, fény továbbra sincs! A szám már éppen, valami csúnyát akart kinyögni, mikor önkéntelenül felnéztem a mennyezetre, és uram bocs, de mit látok, a hosszú neon-csőnek a foglalata néz le rám! Hát ez itt a baj! A fénycsövet biztos kicserélés céljából elvitte a kalauz, de nem volt ideje újat hozni.
Hogyan tovább, a szorító érzés egyre jobban hatalmába kerített, mintha azt akarta volna sugallni, szenvedj, csak megérdemled! ‑ Minek ittál annyi folyadékot? ‑ Mitévő legyek, ha becsukom az ajtót, nem látok. Ha nyitva hagyom, mit gondolhatnak rólam a jövő-menő utasok. Más megoldást nem találva ball kezemmel az ajtót fogtam, hogy egy icike-picike fény odaessen, ahova annak kell. A másik kezem foglalt volt, így próbálkoztam megoldani a nehéznek látszó feladatot.
És ekkor jött az igazi nagy baj. Valaki húzza a kilincset, én húzom belülről, az a valaki meg kívülről.
Jó erős lehet, rángatja az ajtót, nem hagyom magam azért se, visszarántóm, még nem fejeztem be, nem veszi észre, hogy foglalt, persze nem gondolja, hogy a sötétben van valaki. Jó erősen hirtelen megrántja, én persze ball kezem teljes erejével visszahúzom. Milyen erős rugója lehet ennek az ajtónak, gondolhatta magában, erősnek kell lennie annak, aki szorult helyzetén könnyíteni szeretne mielőbb! Dülöngélek ide-oda és húzom a kilincset, nem csökken az erőlködése, biztos sürgős lehet neki is, de akkor is befejezem! Azt sem bánom, ha nem tudok célozni. Bele- izzadok, nem hagyom magam! ‑ Na végre! Most fogok vele kiszúrni, akárki is az! Tovább rángatja az ajtót most már két kézzel.
Meg kéne szólalnom, de nem merek. Nem elég, hogy a vonat rángat, még az ajtót is rángatják, ilyen körülményesen még soha nem intéztem azt, ami máskor nem jelentett problémát.
Na végre, még egy rántás kívülről, és én bevégezve dolgomat hirtelen elengedtem a kilincset. Kiléptem a korom sötétből. Legnagyobb meglepetésemre egy fiatal lány és egy fiatalember fogta a kilincset. Úgy meglepődtek a hirtelen kinyílt ajtótól, és tőlem, hogy neki estek az ajtóval szembeni ablaknak. Egy nagyon csúnya, de ismerős káromkodás hagyta el szájukat! Nem lepődtem meg, szép csendesen visszamenten barátaimhoz. Úgy igyekeztem leülni, hogy ha esetleges nyoma maradt volna a nadrágomon, a különböző rángatásoknak, ne vehesse senki észre, mert akkor a szégyenérzés kerítene hatalmába. Ezt pedig nem viselném könnyen. A kis esetemet elmesélve útitársaim rögtön kijelentették, hogy ez nekem való téma írjam meg.
Ez lett belőle!