A jóleső érzés


   Kedves olvasóim (hallgatóim) higgyék el nekem, hogy már fél évszázad óta várom a jóleső érzést. Igaz, hogy az utolsó tizenöt évben már lemondtam róla. Csak nagy ritkán töprengek azon, hogy mégis csak jó lenne a jóleső érzéssel találkozni!
   Ötven évvel ezelőtt hallottam róla, hogy létezik egy jóleső érzés, legfőképpen a férfiak körében, de igen sok nőtől is hallottam már ezt a kifejezést, hogy „de jólesett,” főleg ebéd után!
   Nyolc éves koromban az osztálytársaim körében terjedt a jóleső érzés, úgy, mint a járvány. Állandóan ezt szajkózták, az óraközi tízpercek alatt. Eleinte nem értettem mi az, ami jóleshet a mellékhelységekben tanítóinktól elbújva.
   Én is itt próbáltam ki először az osztálytársaim unszolására! De minden hiába volt, engem a jóleső érzés nem kerített hatalmába. ‑ Nem baj felelték többen is, majd otthon mikor egyedül, vagy gyakorolnod kell, és meg látod milyen jól fog esni. De ha igazán jó érzést akarsz, akkor a következő képen csináld!
   ‑ Kimész a határba, keresel egy kukoricatáblát, megnézed jó száraz-e a bajusza, leszeded finom újságpapírba, göngyölöd, jó keményre, meggyújtód és elszívód, mint egy igazi cigarettát! – és azon veszed észre magad, hogy milyen jólesik, ja még annyit, hogy jól szívd le a tüdődbe!
   Elvégeztem ezt a komplikált műveletet! – de a jóleső érzést nem éreztem, helyette csak a hányinger kerülgetett. Mondtam társaimnak, de azt mondták biztos nem jó újságot választottam. Megfogadva a jónak ígérkező tanácsukat. Még aznap délután szereztem egy Tolnai Világlapját és abba csavartam a dohányt helyettesítő kukorica bajuszt. Megint semmi, a várva várt jóleső érzés, csak nem akart megjönni. Hiába vártam, szívtam, letüdőztem, semmi csak a büdös rosszullét kerülgetett, párosulva egy köhögési rohammal, majdnem lebuktam otthon, mert a fészerünkből nemcsak a köhögésem hallatszott ki, hanem a füst is kiszökött a lécek között.
   Később egy pár hónapra rá sikerült igazi Hölgy cigarettát szereznem, na most már biztos, hogy a jóleső érzés előtt állok. De nagyot csalódtam, a jólesett érzését továbbra sem éreztem! Ugyanezt kipróbáltam az újfajta Fecske cigarettával is.
   Évekkel később, mikor már inas gyerekké váltam, némi aprópénzzel is rendelkeztem, hogy az igazi jóleső érzésem megjöjjön vettem magamnak egy Dózsa névre hallgató szivart. Sosem felejtem el kimentem a Keleti pályaudvarra, mondván, hogy ott nem veszik észre kiskorúságomat, és nem is találkozom ismerőssel. Így is történt! A tömegben elvegyülve az otthonról elcsent gyufával meggyújtottam Dózsát, számba véve nagyokat szívtam belőle és nyeltem a füstjét. Még egy-két perc sem telhetett, el mikor elszédültem, alig tudtam a legközelebbi falhoz vánszorogni, hogy el ne essek a rosszulléttől. Biztos így kezdődik, a jólesés gondoltam, bár kissé gyanús kezdett lenni a dolog! Azért még szívtam egy nagyot, aztán a WC felirat felé futottam.
   Megint eltelt egy pár év, katona lettem, eszembe jutott a jóleső érzés hiánya, de mikor a pályaudvari kalandomra gondoltam rögtön elcseréltem a katonacigarettát, tojásra.
Egyedül én voltam a szakaszban, aki nem dohányzott. Hallgattam is érte sokat, agyon cikiztek katonatársaim. Egyre csak azt hajtogatták, milyen jólesett a cigi az ötperces pihenőben.
   Na nekem aztán mondhatjátok! Nem tud érdekelni, ti csak cigizzetek tovább én addig eszem egy jó főtt tojást, amit a gépkocsi hűtővizében lágyra főztem.
   A sors úgy hozta, hogy távol-keleti munkám során megismerkedtem a tubákkal. Biztos ismerik a kedves, olvasók a finom porrá őrölt dohányt, ami az orrba felszívva nyújt különös élvezetet. Ahogy elnéztem szertartásosan, szíták az ott élő főleg idős emberek. A következőképpen! A tubákos szelencéből egy kis port a kézfejükre szórtak, és orrúkon keresztül felszippantották, némi jóleső arckifejezés kíséretében.
   Hű, de jóleshet nekik gondoltam, ha még mosolyogni is tudnak hozzá!
   Addig, addig néztem, míg egy idős bácsika, bámuló arcomról leolvasta, hogy tubákozni vágyódom! – ekkor felém, nyújtotta, dohányporos szelencéjét.
   Egy kicsit meglepődtem, de mosolyt erőltetve ábrázatomra, már nyúltam is érte. Ez biztos nagyon jó lehet, de az is elképzelhető, hogy jól fog esni. Utánozva a kisöreget, felszívtam egy jókora adagot, amit a kezem fejére szórtam. A kisöreg arca megkeményedett, szemöldökét összehúzta és látszólag teljes energiájával rám koncentrált. Abban a pillanatban, iszonyúan erős csípőséget éreztem az orromban, majd hatalmas prüszkölések közepette kapkodtam zsebkendőm után, amit természetesen nem rögtön találtam meg.
   A kisöreg jókat mulatott, könnyekkel telített arcomon, de némi elismerést is felfedeztem arcán. A jóleső érzés helyett, igen rossz érzés fogott el, mely párosult szégyenkezésemmel!
   Azután elfeledve jóleső vágyamat, teltek-múltak az évek. De időnként csak piszkált az a tudat, hogy mindenkinek jólesik, csak nekem nem.
   Egy pár év múlva egy utolsó elhatározásra jutottam, a jóleső érzések terén. Egy külföldi utam alkalmából egy kedves ismerősöm megkért vegyek neki Hollandiában egy pár pakli igazi Holland pipadohányt, az oly jó illatos, nem olyan, mint az itthoni, magyarázta nekem. Természetesen eleget tettem kérésének és vásároltam különböző illatú pipadohányokat. A jóleső érzési keresésemnek most sem tudtam ellenállni. Kíváncsiságom győzött, kinyitottam az egyik dohányzacskót. Nagyon kellemes illat szállt ki belőle. Illata hatalmába kerített. Lerohantam az első utamba eső trafikba és vettem egy pipát. Hazaérve jól megtömtem, és nagyokat szippantva füstjéből, sóvárogva vártam a jóleső érzésre. Füstöltem, mint az a bizonyos téglagyári kémény.
   Sajnálom, de megint csalódnom kellett.
   A későbbiekben is egyre többet hallottam, hogy ebéd után, milyen jólesett a cigaretta, de sokan hozzátették a kávé mellé. A kávéra minden nehézség nélkül rászoktam, bátran kimerem jelenteni, hogy jólesik főleg reggelente egy fekete.
   Mondjam azt, hogy mindent kipróbáltam, ami a jóleső érzéssel kapcsolatos, úgy sem hinnék! Ezek után bár, kíváncsiságom továbbra is határtalan, ha nem is a jóleső érzést keresve mindig, inkább a fogyás felé orientálódva. De a fogyás épp úgy nem jött be, mint az a bizonyos jóleső érzés ebéd után. Hiába próbálkoztam, rájöttem „Ami nem megy, azt ne erőltessük!” Ezt már más is megmondta!