Ragyogó napsütéses reggelre ébredtem. Ideális utazási napnak nézünk elébe, állapítottam meg, ahogy kinéztem az ablakon. A frissen főzött kávé, csak emelte a jól kezdődő nap örömteli érzését.
A reggeli tisztálkodásom kellős közepén tartva, az a hajmeresztő gondolatom támadt, mi lenne drága jó Istenkém, ha a jó idő mellé, egypár jó könyvvásárlót is felém irányítanál. (Persze csak úgy véletlenül, feltűnés nélkül, nehogy valaki is azt mondhassa rám, egész éjszaka imádkoztam vevőért.) Nem erőszakosan, csakúgy maguktól jönnének, mert én azt szeretném, ha minél több könyvembe beírhatnám, hogy jó olvasást kíván a szerző. Nagyon szeretnék, olyan kedves vásárlókkal találkozni, akik a könyvem hatására nosztalgiás katonakori élményekre emlékeznének, felidézve az ő katonaéveiket. Tudom, hogy ez egy butaság, a mai pénzhiányos világban ilyet kérni! De azért, mégis Istenkém nézz bele a zsebeimbe és meglátod, hogy kérésem nem is olyan alaptalan.
Ez csacsiság mit foglalkozom én ilyen fránya gondolatokkal, jó idő van és ez a lényeg. Biztos sokan lesznek a könyvbemutatómon, aztán csak lesz valami!
Jó félórával, már a pályaudvaron topogva lestem, melyik vágányról indul a fehérvári gyors. Arra gondoltam, hogy mire kollégáim megérkeznek én már mindent tudjak, ami az utunkkal kapcsolatos lehet.
Tizenöt perccel, már az indulást jelző kalauz füttyentése az üres kupéban talált minket. Nagyon kényelmesen elhelyezkedve. Még egy üres hely is maradt mellettem. Igyekeztem jól szétpakolni táskám tartalmát, nehogy valakinek kedve támadjon mellém telepedni. Mikor így jól, kényelmesen beszélgetve tehetjük meg az egyórás utat.
Na kérem! – most jön a meglepetés, indulás előtti pillanatokban egy termetes asszonyság igen határozott mozdulattal felrántotta a fülkénk ajtaját, és még határozottabban kiszúrva, a mellettem lévő félig üres helyet, ugyan rákérdezve, de már helyet szorítva magának a kényelmes utazáshoz. Helyet foglalva bepréselte magát, kollégám és én közém, miközben valami bocsánatféleség hagyta el izgatottnak látszó száját.
Én természetesen, gyerekkoromból magammal hozott udvariassággal segítettem a három jól megpakolt szatyrát feltenni a csomagtartóra, de a jó asszony úri mivoltára vallva rögtön figyelmeztetett, hogy a szatyrában üvegek vannak, és úgy helyezzem el, hogy azok lehetőleg ne ránk essenek, ha a mozdonyvezető valami miatt, hirtelen fékezésre kényszerül.
Táskám az ölemben szorongatva kezdtem elővenni a mai programot, hogy egyeztessünk barátaimmal az esti műsorunkat. A mellettem ülő szélesség eközben arra kért, hogy vegyem le neki a kézitáskáját, mert szeretné kivenni belőle a fényképalbumát, hogy az új kirándulás képeit el tudja benne rakni, és közben nézegetni, biztos arra gondolt, ezzel is gyorsabban megy az idő.
Mint már említettem természetemből fakadva máris eleget tettem kérésének, bár ez felért egy teljes katonai felszerelés megmozgatásának fáradalmaival. Gyönyörűek a képeslapok válaszoltam, miután kezembe nyomta darabonként őket, és hosszú meseszerű élmény magyarázatba kezdett, de vigasztalásomra tovább adtam a képeslapokat, kollégáimnak, hiszen ettől a gyönyörtől, nem vinne rá a lelkiismeret, hogy megfosszam őket. És talán nem csak velem akarta megismertetni a hölgy azt a szép tájat, ahol utoljára járt saját bevallása szerint, de igaz lehet, mert még az albumba most kezdte elhelyezni a szabvány lapokat.
Végre egy kis beszélgetéshez sikerült jutnom kollégáimmal, elővettem a „Katonakiszúrások” című könyvemet, és megbeszéltük ki mit fog mondani délután. „De nem óda Buda”! Ez nem ilyen egyszerű a termetes asszonyság felfigyelt beszélgetésünkre, bekapcsolódott és rögtön nagyon barátságos hanglejtések közepette utazási élményeiről kezdett beszélni, miközben élményeit a képeslapok nézésével tette hitelessé. És többször kihangsúlyozva művészet iránti szeretetét. Mi nagyon udvariasan megnéztük, és dicsértük a valóban szép tájakat. Sőt udvariasságunk jeléül még segítettünk az albumában elhelyezni képeslapjait. E hasznos művelet befejeztével, újra a könyvbemutatómról kezdtünk beszélgetni. Egy darabig a szemközti ülésen heverő „Katonakiszúrások” című könyvvel kezdett szemezni, megnézheti? Tette fel a kérdést Természetesen feleltem azonnal, és máris felé nyújtottam a könyvet. Rövidke lapozás után közölte velem, hogy ez a könyv biztos érdekelné az urát, hol lehet ilyet venni, mert ő szívesen megvásárolná férjének. Úgyis közelednek az ünnepek.
Na nem, ez nem lehet igaz! Ilyen még nem volt, a több éves utazási gyakorlatunkban. Kint ragyogóan süt a nap, a vonaton van helyünk, nyugodtan beszélgethetünk, és akkor egy középkorú asszony könyvet akar venni itt a székesfehérvári gyorsvonat hatodik kocsijának, a nem dohányzó fülkéjében
Nagyon meglepődhettem, mert nem tudtam szóhoz jutni, csak néztem, valami ronda, bamba arcot vághattam, mert szemét arcomon felejtette, de most utólag belegondolva, lehet, hogy csak a válaszomra várt. Arcmimikámon gyorsan változtatva mosolyra húzva számat mi által a bajuszom hirtelen olyan Jávorossá válhatót, mint a hajdani kiváló filmszínészünknek,
Helyeslően bólogattam, hozzátéve, bizony hamarosan a nyakunkon lesznek az ajándékozási gondok. Én is időben szoktam gondoskodni, bár ez nem mindig sikerül nekem.
Mennyibe kerül ez a könyv? Kérdezte határozottan. Miután belelapozott, és én lelkesen magyarázni kezdtem, hogy ennek a könyvnek az illusztrációit egy Fehérváron élő nagyon híres festőművésznő készítette, de közben azon törtem a fejem, hogy merjek-e kérni érte ezer forintot. Igen merek és máris kinyitottam a számat! – de csak nyolcszáz forint csúszott ki rajta. A mai napig minden álommal töltött éjszaka szemrehányással illetem magam, és a lelkiismeretem is csak úgy toporzékol bennem, mint az unokám, mikor nem kapja, meg a nyalóka adagját.
Tessék itt a nyolcszáz forint, és köszönöm szépen. Nagyon szívesen válaszoltam örömtől vigyorrá torzult arccal.
Kollégáim kik mosolyogva figyelték üzleti tevékenységemet, kotorászni kezdtek táskájukban.
– Szintén Székesfehérvárra tetszik utazni? Kérdezte az ablaknál ülő társam. Igen én is Székesfehérvárra utazom barátaimhoz egy koncertre. Mi egy festménykiállításra megyünk és ott lesz kollégánk könyvének bemutatója. Sajnálom szívesen, megnéztem volna, de tudják, már más programot terveztem. Mindeközben sorban bemutatkoztunk, és kollégám megmutatta az új mesekönyvét, ami nem oly régen jelent meg. Nagyon szép kivitelű könyv, kár, hogy egy van belőle, megvenném, de hogy vegyem meg, még a végén összevesznének rajta az unokáim! Hány unokája van, kérdi kollégám. Kettő, feleli a hölgy. Várjon egy kicsit, lehet, hogy van még egy a táskámban? Egy kis műkotorászás után kollégám előhúz még egy „Sántalábú Vadkacsa” című könyvet a táskájából. Éppen van még egy nálam. Csak kétezer a kettő, teli színes képekkel, szép karácsonyi ajándék, merem ajánlani az unokáknak. Jó akkor megveszem ezeket is.
Elcsodálkoztunk! Nahát, ha egy üzlet beindul!
Tetszik ismerni a Kláris irodalmi lapot, kérdi kollégám, a hölgy másik oldalán ülve. Nem ismerem, sose hallottam róla. Tessék belelapozni, teli van mindenféle irodalmi dolgokkal a versektől a líráig, az esszéktől a színházi kritikáig mindent meglehet benne találni. Nyugodtan lapozzon csak bele, főleg ha szereti a művészeteket.
Örömmel megnézem, mert szeretem, tisztelem, és rajongója vagyok a művészetnek férjemmel együtt, aki most is épp egy művésztalálkozón vesz részt. Ezért nem tudott velem jönni.
Én a színházi rovatnak vagyok az írója, minden Kláris újság utolsó oldalán bemutatok egy kortárs színészt. De nem régen jelent meg a régi nagy öreg színészekről egy könyvem. Épp itt van, ha akar beleolvasni nyugodtan, még messzire vagyunk Fehérvártól.
Tudja mit! – én ezeket is megveszem, de természetesen dedikálniuk kell, hadd lássa a férjem kikkel, utaztam én Székesfehérvárra.
A pályaudvaron elköszöntünk az igen szimpatikussá vált hölgytől, abban a biztos tudatban, hogy hátha még egyszer összehoz vele a sors, mondjuk az Új könyvem megjelenése után.