MALÁRIA ÉS A WHISKY
1978. augusztus 10-e. Hétfő:
délfelé már nem éreztem jól magam. Valami betegség kerülget, úgy éreztem,
mintha letaglóztak volna. Fejem egyre jobban fájt, hol szédülés, hol forróság
ütött ki rajtam. Bár reggel olyan frissen keltem, mint előző napokban. Nem is
mertem volna arra gondolni, hogy ma még beteg is lehetek.
A meleg hullám egyre jobban
éreztette hatását, nem úgy, mint a napi harmincöt fok árnyékban, amit
keservesen ugyan, de végül is meglehet szokni a trópuson.
– Te Tóni, valami bajom lesz! –
rossz a közérze-tem, már az étel sem esik jól, pedig ilyen nálam nem igen
szokott előfordulni. Csuda jó étvágyú emberke vagyok, még a majom hústól sem
riadok vissza, nem beszélve a bennszülött vendéglők ételeiről. A libanoni
vendéglőket meg kimondottan kedvelem.
Tegnap estét is egy Kongó parti
libanoni étteremben töltöttem. Semmi olyat nem ettem, ami nem esett volna jól,
sőt nagyon is eltaláltam a vacsorámat, melyre a kellemesen lehűtött kínai sör
tette fel a koronát.
Egyedül üldögéltem: családom
már hazautazott, én is számoltam már a napokat, mikor indulhatok utánuk
szabadságra. Két hét bizony hosszú idő, ha az ember a napokat számolja, s
főleg, ha vendéglői kosztra szorul.
És most piszok rosszul érzem
magam! Délutánra már ágyba kerültem, hányinger és erős hidegrázás vesz erőt
rajtam. Kollégám megállapítása szerint ronda, fehér a színem, – a lakás ajtót
ne csukd be – és azonnal búj a mustiker alá!
Felkászálódtam az első emeleti
lakásomba. Ledob-tam magamról azt a kevés ruhát, ami ilyen forró trópusi
klímán, az ember magán hord. Dideregve a mustiker, vagyis a szúnyogháló alá
bújtam, és jól betakaróztam. A fogaim összeverődtek a hidegrázástól.
Tóni kollégám felesége három
óra felé megnézett, és gyakorló anyai szemeivel rögtön látta, hogy igen magas
lázam lehet.
Egy óra elteltével, már az
NDK-s orvos ismerősöm ült az ágyam szélén, és fejcsóválva magyarázta, hogy ez
bizony malária láz! – Ide bennszülött orvos kell! – azok jobban ismerik ezt a
betegséget, mind mi európai orvosok. Rögtön intézkedett is, hogy az általam is
ismert pigmeus termetű Kivindi doktor vegyen kezelésbe.
Négy órára már pontos
diagnózist állított fel a picinyke doki. Miszerint 39-40 fokos maláriás lázam
van.
Kivindi doktor bácsi, aki
Franciaországban szerezte diplomáját, kiválóan ismerte a trópusi betegségek
gyógy-kezelését. A doktor úr már kellően ismerte családom minden tagját. Ő
szabadított meg a testünkbe került légy lárváktól, melyet a nem kellően vasalt
ruháról került a bőrűnk alá.
– Na, barátom van-e whisky a
háznál? – kérdezte mosolyogva, (gondoltam szomjas) – van a frigóban, dadogtam
láztól gyötört arccal. – Akkor minden rendbe lesz és egy teli vizespohár
whiskyvel a kezében tért vissza. – Ezt igya meg a nagy fehér ember, de egy
húzásra ám! És ezzel a mustiker alá dugva, a számhoz nyomta a poharat. –
Lehúzni, lehúzni, na gyerünk mi lesz már?
Kénytelen voltam szót fogadni,
bár forró testem egyáltalán nem kívánta a jéghideg italt. De tudtam, hogy jót
akar. Hirtelen az jutott eszembe, hogy fogom ennyi alkohol után, még a
gyógyszert is bevenni? Szemeimből kiolvasta aggodalmamat, és mindjárt hozzá is
tette, más gyógyszerre itt nincs szükség. Most pedig aludjak. És ezzel magamra
hagyott.
Kedden ébredtem fel, kollégám
ült az ágyamnál és gyönyörködött a lázrózsákkal teli arcomon.
– Igyál egy kis teát János,
folyadékra szükséged van, nehogy tüdőgyulladást kapjál! Próbáltam inni, de
nagyon rossznak találtam a citrommal ízesített teát.
Délután újra meglátogatott
Kivindi doktor. Nem szólt semmit, csak újra töltötte poharamat whiskyvel, és
megint megitatta velem. Mint akit fejbe vágtak oly gyorsan aludtam el!
Szerdán, csütörtökön, pénteken
újra megismétlődött ez a produkció. – Makacs egy malária, már régen hatni kéne
az italnak! – magyarázta szomszédomnak. Úgy látszik, már a whisky sem az igazi.
Én igazából a láztól és az italtól azt sem tudtam valójában hány nap is telt
el.
Szombatra viszont csoda
történt! Délelőtt arra ébredtem, hogy egészem jól látok. Még a nylon átlátszó
testű gyíkot is jól láttam, ahogy a függönykarnison lesben áll és árgus
szemekkel figyeli a szúnyogok randalírozását. Tóni kollégám, aki aggódva leste
élek e még, meglepődve kiáltott fel: – Na, végre, kezdesz magadhoz térni! Látom
jobban vagy. – Igen dadogtam, és arra gondoltam, hogy remélhetőleg nem kell
több whiskyt innom. – Mindjárt szólok a feleségemnek, főzzön neked egy jó
húslevest, az majd felerősít.
Megpróbáltam felkelni, de csak
mászni tudtam. Erőm úgy elhagyott, hogy csak négykézláb voltam képes a fotelig
eljutni, és nagy erőfeszítésembe került, hogy bele tudjak mászni. Délután, mire
a doki bácsi meglátogatott, már újra az ágyban voltam, és barátkozni kezdtem az
újabb adag whiskyvel.
Nézzük csak, hogy van az én
kedves whiskyt kedvelő betegem? Na hát, már nincs is lázad. Hát akkor whisky
sincs, bármennyire szeretnéd inni! (Dehogy szeretnék egy életre megutáltam!)
(Persze nem egészen így van). Hát akkor rendben, ma még pihenj, maradj az
ágyban, de holnap reggel már mehetsz dolgozni! Ezzel töltött magának egy
pohárkával, és el is viharzott. Még arra sem jutott időm, hogy megkérdezzem
gyógyulásom árát.
Az este kapott húsleves nagyon
jól esett. Szinte újjászülettem tőle. A fürdőszobai mérleg tíz kilóval
kevesebbet mutatott, mint egy héttel ezelőtt. – Hogy én, milyen karcsú lettem
egy hét alatt! Állapítottam meg magamról. Nem fognak rám ismerni, ha hazaérek.
Fogyókúrás receptemet sokan megirigyelhetnék, de azért nem ajánlom sen