Egy rangos
kulturális intézményben idősebb szobrász művei bemutatására készült. A
kiállítás eléggé ígéretesnek látszott, mivel nem kisplasztikákról árulkodott a
díszes meghívó.
A művészeti
vezető kétszáz meghívót küldött szét. A program alsó részén feltűnő
elhelyezésben közölte, hogy a megnyitót koktél követi, ami vonzóbbá teszi az
ünnepélyes bemutatót.
Az intézmény
műszaki gárdája felkészülve várta a beérkező szobrokat. Számos kíváncsi
érdeklődő beérte azzal a válasszal is, hogy jöjjön el, nagyon szép kiállítás
lesz, érdemes megnézni!
Elérkezett a
megnyitó napja. Máskor már két-három nappal a megnyitás előtt megérkezett a
kiállítási anyag... Most semmi. Már aggódni kezdtek a munkatársak, mert tudták,
hogy ebből kapkodás lesz a végén. Így telt el a délelőtt, várakozásban...
Ebéd után
egy kisfurgon kanyarodott a főbejárat elé. Vezetője fürkésző tekintettel nézte
a hatalmas bejárati kaput, majd a nagy kiállító csarnokot.
– Jó helyen
járok? Itt lesz a kiállítás?
– Igen! Mi
várjuk a kamiont az anyaggal!
– Hát, akkor
jöjjenek, hordjuk be, rögtön kész az egész!
Egy kicsit
mindenkit meglepett, hogy fér el ezen a kocsin az összes anyag? "Biztos
több fordulóval hozzák!" találgattuk. A meglepetés csak akkor volt
teljes, amikor kinyílt a kocsi ajtaja. Néhány vasdarab feküdt benne, egy-egy
talpfa kíséretében.
– Na,
hordjuk be, mindjárt készen leszünk vele! – mondta a furgon vezetője. A három
pajszer alakú vasat ebbe a talpfába kell bedugni, így ni! Már kész is az egyik
szobor! – mutatta.
– Hová
tegyük?
– Valahova
oldalra!
– Kár, mert
így kissé üresnek látszik a terem! – Rakjuk össze a másik két szobrot is! – Tegyük
keresztbe azt a két egymásba kapcsolódó gerendát! – így ni! – Most ezt a
kétszer megtekert betonvasat állítsuk a lyukba, – középre, máris kész a szobor!
– A harmadik kör alakúra szabott fába, pedig a két szögletesre hajlított vasat
helyezzük! Ezzel kész a kiállítás!
– Majd a
művész úr a kiállítás megnyitása előtt rátűzi az alkotásokra a címeket, és
elrendezi őket! – Kérem, itt írják alá, hogy átvették! Köszönöm!
Viszontlátásra! – mondta a szállító és elment.
– Ez nem
lehet igaz! – azonnal szólni kell az igazgató úrnak, találjon ki valamit, mert
ezt a semmit bemutatni tiszta leégés! – erősködtem én.
Ám az
igazgatót nem találtuk, vidéken volt. Csak a megnyitásra érkezett vissza.
– Most mi
lesz? Mit tudunk csinálni?!
– Semmit!
Ezt kell kiállítani! Majd a művész megmagyarázza mi is ez, - szólt közbe a
művészeti titkár.
– Hát akkor
a posztamensekre sincs szükség! A szobornak nevezett vasakat pedig egy kicsit
széthúzva a terem közepén hagyjuk! – Tegyünk egy dobogót a képzeletbeli
középvonalra, a szobrok mögé két-három méterre, így ez is elég sok helyet
foglal el! – Oldalra majd két hosszúkás asztal kerül, erre tesszük a harapnivalót,
és velük egy síkba két kerek italos asztalt állítunk! – Így ni már nem is olyan
üres a terem! – a három förmedvény pedig középen, jól látható helyen
díszeleghet!...
Kiállítás
ilyen gyorsan még nem készült el. A művészeti titkártól megtudtuk, hogy a
nagykövet úr nyitja meg a kiállítást. Mivel ő egy halk szavú ember, ezért egy
mikrofont helyeztünk a dobogó közepére.
A megnyitó
előtt tíz perccel megérkezett a művész úr. Arcáról a legnagyobb megelégedés
sugárzott, ahogy tekintete körbejárt a termen.
– Ja, a
feliratok!...– igen, igen, mindjárt mondom! – a három magasba mutató vas a
baloldalon, az a GONDOLATOK című alkotásom. – Ez a megtekert forma a
VIOLINKULCS címet kapja. – Harmadik művem az az... ja, igen, az ÉPÜLETEK nevet
viseli. Kérem, írják ezeket fel egy papírlapra, és helyezzék el azokat az
alkotásaim mellett!
Egy negyedóra
késéssel ugyan, de megtelt a terem. Voltak, néhányan, akik elegánsan
felöltöztek, így kívánták kifejezni tiszteletüket a művésznek, és műveinek. A
nagykövet az igazgatóval beszélgetett. Látszott, nagyon aggódnak a várható botrány
miatt. Bizony nem tenne jót a magyar kultúrának!... Időnként a jegyzeteibe
nézett, majd nem tudni miért, de mérgesen a zsebébe gyömöszölte azokat...
– Dezsőkém,
– könyörgött az igazgató, – mondj valami szépet, mentsd meg a tekintélyünket!
– Hát jó,
megpróbálom!
Ezzel
fellépett a dobogóra, és rögtönözni kezdte a beszédét. A terem
elcsendesedett... Nem túlzottan figyeltem az ünnepi szónoklatra, de arra már
felkaptam a fejemet, amikor a következőket hallottam:
– Ezeket a
csodálatos remekműveket, amelyekkel megajándékozott minket a művész, mindennap
meg lehet tekinteni itt, a magyar kultúra fellegvárában. Még egyszer tiszta
szívből gratulálok, mert ez a mai modern magyar művészet igazi útja! Csak így
tovább, hogy minél több remekmű kerüljön ki az itt kiállító, általunk ünnepelt
művész kezei közül! Kérem Önöket, tekintsék meg, és gratuláljanak a modern
irányzat tolmácsolójának, akinek alkotásaiban most örömünket leljük! Tisztelt
hölgyeim és uraim! Itt, Önök előtt rázom meg a nagy művész kezét, aki időskora
ellenére, fiatalos lendületet vitt műveibe, ezzel is bebizonyította, hogy
lépést tud tartani a fiatalokkal, és gratulációnk mellett ürítsük poharainkat a
nagy művész egészségére! Éljen a művészet! Éljen! Éljen!...
Kitörő
lelkes taps közepette a vendégek körülvették a művészt, gratuláltak, elmondták,
mennyire tetszik nekik az új irányzat...
Nem sokkal
később a nagykövet – egyéb elfoglaltságára hivatkozva, eltávozott. A vendégek
megrohamozták az ételeket és az italokat. A művész úr magára maradt, Ő nem
tolakodott az asztalok körül, de vele már nem foglalkozott senki...
Két hét
elteltével belelapoztam a díszes kötésű vendégkönyvbe, és a következőket
olvastam:
"Gratulálok!...
de nem tudom mihez!" (Olvashatatlan aláírás)
"
Inkább építkezéshez használná a vasat! (B.T.)"
"
Érdekes! (Guy)"
" Szép,
csak kár, hogy nem értem! (Maurice)"
A
kiállításnak nem volt sok látogatója, csak aki véletlenül más ügyben arra járt,
az nézte meg, mik lehetnek ezek a vasdarabok a terem közepén.
Pár hét
múlva újabb kiállításra készültünk. Az agyondicsért remekművek pincébe
kerültek. Többször kértük a művészt, vigye el a szobrait, mert már a rozsda
félig megette a nedves tárolóban...
Több hét
elteltével a művész levélben közölte, hogy műveit intézetünknek adományozza.
Hivatalból megköszöntük, de a rozsda tovább munkálkodott. Hol ide, hol oda
tettük, de mindenütt útban voltak... Három évig a pincében őriztük, végül a
helyszűke miatt, a napozó teraszra
kerültek az alkotások... Azóta ott pihennek. A talpfák elrepedeztek, a
remekműveket az enyészet eszi...
Hát
így becsüljük meg a modern művészetet?!