Zingali

  Lassan ballagtam hazafelé azon az éjszakán. A Primus sör kellemes aromáját még ott éreztem a számban. Trópusi meleg este volt, szinte harapni lehetett a forró levegőt. Ezt otthon nem is tudják elképzelni. Itt, Közép Afrikában ez természetes, csak bele kell születni.

  Így elmélkedtem magamban, mikor zsivajgó gyerekcsoportot vettem észre. Köveket keresgélve szaladgáltak és dobáltak valamit. Én is tudni akartam, mi lehet a nyüzsgésnek az oka? Közéjük tolakodtam, s láttam, amit dobálnak, az mozog. Egy pici macska kuporgott a porban! Olyan kicsi volt, hogy lábra sem tudott állni, nemhogy elszaladni üldözői elől.

  "Gyerünk hazafelé rossz kölykök! A játéknak vége, nem hagyom, hogy megöljétek ezt a kis ártatlan állatot!" - kiáltottam rájuk magyarul. A gyerekek rosszallóan néztek rám, elrontottam a játékukat. Felemeltem a megrettent kis macskát. Hová vigyelek? Hát jó, nem bánom, majd holnap meglátjuk, mi lesz a sorsod.

  Otthon cukros tejet kínáltam a kis jövevénynek, bele-bele nyomtam a száját. "Sajnos nem tudlak cumiztatni, neked kell magadtól táplálkoznod, mert különben éhen halsz!" Biztatásomra eleinte nehezen de lassan megnyugodva nyalogatni kezdte tejes orrocskáját. "Nézd találtam neked egy kartondobozt, itt a ruhák között meg leszel valahogy.

  Biztonságban tudva új lakótársamat, bekapcsoltam a TV-t, de fél szemmel a cicát néztem. A film egy légtornászról szólt, akit Zingalinak hívtak. Egy szerencsétlen ember még szerencsétlenebb sorsáról szólt a film. Látod cicám, te is ilyen szerencsétlen vagy, akár ez a Zingali... Zingali? Azt hiszem így foglak hívni...

  Persze Zingali nálam maradt. Próbáltam ugyan túladni rajta, de senkinek sem kellett. Őszinténszólva nem is bántam. Társammá fogadtam ott Afrikában, messze a hazámtól.

  Zingali szépen növekedett. Az egész lakás az otthona lett, szobatisztává vált és szót fogadott. Megszerettem, ha munka után lepihentem a fotelbe, azonnal befészkelődött az ölembe és boldog dorombolással nyugtázta elégedettségét, éles körmeit gyengéden mélyesztve belém. Így néztük együtt a TV-t esténként.

  Teltek múltak a hónapok, Váratlanul Budapestre kellett utaznom. Most mi lesz veled kiscicám? Ki vigyáz rád ez idő alatt? Kértem az ismerősöket, kollegákat, hogy vállalják el, de mindenki talált kifogást. Egyedül hagyjalak Zingali? Ez lehetetlen, belepusztulna, és mi lenne a lakással? Kitenni a szabadba eddig nem volt szívem, hiszen most már annyira ragaszkodtunk egymáshoz.

  Nincs más megoldás, velem jössz haza.

  Elvittem az állatorvoshoz, elvégeztettem minden kötelező egészségügyi vizsgálatot, oltásokat. Megszereztem az egészségügyi sárga könyvecskét is, amely az utazáshoz kellett. Az állatorvos altatót adott, hogy a 8 órás repülőutat végigaludja.

  Eljött az indulás napja. Zingalit előkészítettem a hosszú útra. Jól megetettem, beadtam az altatót és bele tettem a kézitáskámba, aminek cipzárját egy kicsit nyitva hagytam, hogy levegőhöz jusson. A gépen az ülésem alá tettem a táskát. A repülőn jó hangulatú társaság közé kerültem. Sportolók voltak, akik összebokszoltak maguknak pár érmet az afrikai turnéjukon. Énekeltek, meséltek, az utaskísérők hordták nekik a pezsgőt, vodkát.

  Zingali aludt. Az állatorvos szerint a beadott adagnak Budapestig elégnek kell lennie. Kicsit kinyitottam még a cipzárt, hogy több levegőhöz jusson, aztán megnyugodva én is elszundikáltam.

  – Mi történt? – mi ez a riadalom? Miért sikoltoznak a nők? – kérdeztem a mellettem ülő férfit álmomból felriadva.

  – Valami mászkál az ülések alatt – felelt a szomszédom.

  – Mi lehet az? – a macskáról egészen elfelejtkeztem.

  Te jó ég, ez Zingali! Megkezdődött a hajtóvadászat a macskám után. Szegény állat kóvályogva botorkált az ülések alatt, nem hagyta magát megfogni. Hiába csalogattam szép szóval, az utasok pedig lábukkal próbálták kituszkolni, de a macska befészkelte magát a csomagok közé. Bekúsztam az ülések alá, de Zingali megmakacsolta magát, nem fogadott szót, mintha nem is én lennék a gazdája.

  – Kié ez a macska? – kérdezte zordon az utaskísérőnk.

  – Az enyém – feleltem szégyenkezve Zingali viselkedésén. Végül mégis valaki elkapta a grabancát.

  – Tessék. jobban vigyázni rá, mert különben... nagyon aranyos cicus.

  Mielőtt visszatettem a táskába, kapott még egy adagaltatót, amitől újra elaludt. Csak otthon a pesti lakásomban ébredt fel. A második adagaltató nagyobb hatással volt rá. A család igen meglepődött a csomagom tartalmán. Afrikából macskát hozni! Mikor elmondtam a történetét, egyértelmű volt a vélemény, hogy jól tettem.

  Zingali hamar megszokta a harmadik emeleti lakást. Egyre bátrabb lett, de egyre vadabb is. Semmi nem volt számára akadály, a könyvszekrénytől kezdve a függönyig, mindent megmászott, karmait féltett bútorainkon fényesítette. Egy alkalommal a fürdőszoba ablakán kimászott a ház peremére és a keskeny párkányon sétálgatott, ahogy ez egy afrikai macskához illik. Alig tudtuk visszacsalogatni.

  – Hát, Zingali, csak húst enni, és minden nap kárt csinálni, ez így nem lesz jó!

  Úgy döntöttünk, hogy Zingalitól meg kell válnunk, képtelenség egy vadmacskát tartani emeleti lakásban. Jó helye lesz az állatkertben véltük származására gondolva. Kislányom kíséretében el is vittem az állatkertbe. Nagyon szép állat, – mondták - de nem tudjuk megtartani, mert sok macska van, még ha afrikai is, nem tudnak helyet biztosítani.

  – Na gyere Zingali, akkor nincs más hátra, hazaviszünk újra. – Most már nem örültünk neki, tartva a sok kellemetlenségtől.

  Nekem vissza kellett utazni Afrikába, Zingali meg otthon maradt.

  Levélben sorra jöttek a panaszok. Hatalmas állat lett belőle és egyre vadabb. Ősei ösztönének engedve egész nap vadászott a lakásban. Nyugtalan, harcias lett, képtelenség volt fegyelmezni. Ha kedve tartotta a fürdőszobába senkit sem engedett be, fújt, rátámadott mindenkire.

  Pár hónap múlva újra hazautaztam. Zingali egyszerűen nem ismert meg. Közeledésemre karmait kieresztve támadt rám. Azt hittem úgy, mint régen az ölembe ugrik dorombolva, de ehelyett egy vadállatot találtam. Megint összeültünk, hogy döntsünk Zingali sorsáról. A lakásban semmiképp nem maradhat. El kellene ajándékozni. De kinek? Akinek kínáltuk, szinte megijedt tőle, a hatalmas testű állat feje, állkapcsa, vad szemei, nem volt bizalomgerjesztő látvány.

  Egy napon kislányom barátnője azzal jött hozzánk, hogy hallotta, hogy Zingalinak gazdát keresünk. Nagymamája vidéken lakik, befogadná kertes házába, ahol elegendő egér is van a vadászathoz.

  Zingalit eljuttattuk hát új otthonába. Azt már sohasem tudtuk meg, hogy Zingali hogyan fogadta az új környezetét, hogyan szokta meg a magyar, vidéki életet. Nekem még sokáig eszembe jutott az árva félszeg cica, aki Afrikában hűséges társam volt.