Ez a történet
valóban nem történt meg, de bárkivel megeshetett volna, ha az illető diák vagy
diáklány és a szerelem misztikus hatalma alá került.
A fiút nevezzük
Zoltánnak, aki fiatal, jóképű
és külföldön élt,
vallásos szüleivel. A mama, papa imádták gyermeküket, féltették késői szerelmük
gyümölcsét.
A külföldön való
élés, ez esetben azt jelentette csupán, hogy öt évre vállaltak munkát egy igen nagyhírű
könyvkiadónál.
A szülők dolgozni
jártak, annak rendje és módja szerint, míg fiúkat egyetemre járatták.
Zoltán eleinte nem
lelkesedett a nemzetközi jogért, mert igen száraznak találta a témát, de mit
tehetett, ha ide vették fel. Szüleitől örökölt kiváló nyelvérzéke lehetővé
tette, hogy csak jogi tanulmányaira fordítsa minden idejét. Zoltán tudta, hogy
mily hatalomnak van birtokában és milyen előny számára a külföldi egyetem. A
tanulást komolyan vette és nem utolsósorban, szüleire való tekintettel tanult.
A vasárnapokat is
kihasználva, gyakran konzultált apjával, egy-egy érdekesebb témáról. Csak
ritkán és főleg édesanyja megjegyzései nyomán ment el sétálni időnként.
– Rossz színben
vagy kisfiam! Nem ártana egy kis testmozgás a közeli parkban. Mindig itthon
ülsz apáddal együtt. Korholta hétvégeken az egészségéért aggódó édesanya.
Így teltek az évek anyai
aggodalmakkal, míg Zoltánnak egyre több és több tanulnivalója volt. Nem
beszélve a vizsgákról, szigorlatokról. Zárkózott fiú lévén, nemigen voltak
bizalmas barátai. Jó viszonyban volt minden diáktársával, de különös
érdeklődést nem mutatott még a kolleginákkal szemben sem.
A menzán ugyan
észrevette, hogy egy fekete hajú, bokáig érő ruhát viselő lány figyeli, egy-két
asztal távolságából. Látta már többször, de nem tulajdonított neki különösebb
jelentőséget. Bár a lány,(nevezzük Zulejkának) egyre többszőr rajta felejtette
szúrós tekintetét. A fekete szempár egyre gyakrabban összeakadt Zoltán kék
szemével.
A kajaosztó
pultnál Zulejka igyekezett úgy helyezkedni, hogy közelébe legyen kiszemelt
fiújának.
Egyre sűrűbben
fordult elő a lány közeledése, Zoltán az otthonról hozott udvariasságával
válaszolgatott Zulejka beszéd kezdeményezéseire.
– Szabad ez a hely? Nem foglalt valaki számára?
–
Tessék, szabad, – válaszolt eleinte kelletlenül Zoltán. Néhány hét
elteltével már azon kapta magát, hogy az ő szemei keresik Zulejkát. Ha valami
miatt késett, vagy nem jött, egész hiányérzete támadt, sőt még a kedve sem volt
az igazi.
Szüleinek nem
beszélt a dologról, csak magába mélyedve töprengett.
Az idő múlt, ők
ketten összebarátkoztak, most már természetessé vált, hogy együtt ebédelnek,
sőt egymást megvárva mennek az ebédlőbe.
Az édesanya
észrevett a fián némi változást, de azt a közelgő diplomázással magyarázta.
Zoltán már nem volt a régi. Bár csendessége megmaradt, csak ingerlékenysége
fokozódott: nem szívelte anyja fürkésző tekintetét, kíváncsiskodó kérdéseit.
Zoltán és Zulejka
barátsága egyre jobban elmélyült. Zoltán megtudta, hogy ez a kedves kislány
Algériából származik, nagycsalád, sokan vannak testvérek. Zulejkát jelölte ki a
családfő továbbtanulásra, mivel a legjobb tanuló ő volt a testvérek közül.
Különben sem tellett volna minden gyereke taníttatására. Úgy is búcsúzott tőle
az apja, hogy valami gazdag fiúval térjél haza kislányom, én úgy sem tudok
neked, legfeljebb egy kecskét adni nászajándékul.
Persze ezt már
Zulejka nem mondta el a barátjának.
Zoltán sikeresen
diplomázott. A barátságukból, örömökből szerelem kerekedett.
Zulejkának még egy
éve hátra volt a diploma megszerzéséhez.
Zoltán hetekig
rágódott rajta, hogy mondja el szeretett szüleinek az újságot. Sokszor
mondogatta magában: – Behívom anyámat és apámat a szobába, elébük állok
szemükbe nézve, vagy talán jobb lenne, ha szemlesütve mondanám ki, hogy
szerelmes vagyok. Zulejkát is vigyem magammal, vagy jobb lesz, ha később mutatom
be? Hogy lenne a legjobb?
Zoltán úgy
határozott, megvárja, míg Zulejka is befejezi tanulmányait. Addig valahogy
húzza az időt, lényeg, hogy kedvesének is meglegyen a diplomája. Talán szülei
is jobb szemmel néznék a fiúk boldogságát, ha tudják, hogy tanult lánynak
udvarol – még akkor is, ha külföldi az illető.
Zoltán egyik este
igen jókedvűen tért haza. Sikerült munkát kapnia a tengerhajózási hivatalnál,
ahol nemzetközi jogi diplomájával hajózási konfliktusokat kell megoldania. Most
látta elérkezettnek az időt arra, hogy szüleivel közölje a másik hírt,
miszerint meg akar nősülni. Mielőtt szülei magukhoz tértek volna a
meglepetéstől, rögtön folytatta: nem akármilyen lányt hozok a házhoz, hanem egy
algériai diplomás, gyönyörű szemű lány lesz a feleségem és képzeljétek, milyen
gyönyörű unokáitok lesznek.
Néma csend fogadta
fiúk bejelentését. A család ledöbbent, nem tudott szóhoz jutni. A mama
elsápadt, nehezen kapott levegőt, csak bólogatni tudott fejével, de hogy ez mit
jelentett, senki sem tudta.
A papa sem szólt,
csak egy kis idő múlva préselt ki annyi hangot magából, hogy gratulálni tudott
a fia munkahelyéhez, aztán mély hallgatásba merült. Majd kimentek a szobából.
Zoltán nem ilyen
fogadtatásra gondolt. Tudta, hogy nem lesz öröm a bejelentése nyomán, de ilyen
passzív hallgatásra nem számított.
– Mindegy én akkor
is szeretem Zulejkát, ezt tudomásul kell venni a szüleimnek is!
Néhány napi beszéd
és mosolyszünet után, édesanyja nagyon halkan megkérte fiát, meséljen jövendőbelijéről.
Zoltán készségesen elmesélte egyetemista társával való megismerkedését, sőt a
közeli esküvőt is vázolta.
Időközben Zulejka
befejezte tanulmányait.
Diplomaosztás után
boldogan ugrott barátja nyakába és egy hosszú csók után vidáman közölte, hogy
most pedig utazunk Algériába szüleimhez. Meg kell, hogy ismerjenek már, ideje
anyám és apám áldását kikérni!
– De kedvesem
próbált szóhoz jutni Zoltán. – Jobb lenne, ha az én szüleimet ismernéd meg
előbb.
– Nem! Előbb az én
szüleim az érdekesek, utána hazajövünk és az én apám házassági engedélyét
lobogtatva, kérjük ki a te szüleid áldását frigyünkre.
– Pesten fogunk
lakni, te is, én is dolgozunk, hamar összejön egy kis lakásra való.
– Azt mondtad
Zoltán, hogy nagy lakásotok van, akkor meg semmi baj, mi is elférünk ott
ideiglenesen.
Zoltán nem túl
nagy örömmel egyezett bele az utazásba, de nem akarta kedvese örömét elrontani.
Titokban utaztak
el. Zoltán csak annyit mondott szüleinek, hogy munkával kapcsolatos külföldi
útra megy.
Számára furcsa
volt az arab világ. Zulejka szüleit nem találta szimpatikusnak főleg azért,
mert mindig a pénz volt a téma, de látva a nagycsaládot, nem csodálkozott ezen
sem.
Zoltán észrevette
kedvese szülein, hogy nincsenek megelégedve a fiataloktól kapott ajándékokkal.
Pedig ők alaposan bevásároltak, mindenkinek jutott valami kis meglepetés.
A tervezett két
hétből csak egy lett. Zulejkán látszott, hogy mennyire szégyellte primitív
családját. Ezt meg is beszélték egymással. De a lényeg, állapították meg
beszélgetésük végén, hogy ők ketten szeretik egymást és boldogok.
Zoltán szüleinél a
bemutatkozás szintén nem valami fényesen sikerült. Az apa morcos volt, felesége
keveset beszélt, látszott rajtuk, hogy nem ilyen feleséget képzeltek el
fiúknak. Zoltán hiába repdesett örömében, ez nem hatotta meg szüleit, de
Zulejka határozott magatartása se vette le lábukról a már előítéletekkel
telítődött szülőket.
Zoltán édesanyja
hatodik érzékével érezte, hogy színjáték, erőltetés az egész, fiát mindenáron
meg akarják fogni maguknak, ebből boldog élet soha nem lesz! – nyugtázta
magában.
A polgári
esküvőjükre Zulejka szülei nem jöttek el, anyagi nehézségekre hivatkozva.
(Várták, hogy a fiatalok repülőjegyet küldenek majd az esküvőre). De Zoltán
most először nemet mondott kedvesének.
Zoltán szülei ott
voltak az esküvőn, de a hangulatuk inkább temetéshez való volt, mint a fiúk
esküvőjéhez. Tudták, megérezték, hogy a fiúk boldogtalan lesz, ez a lány nem
hozzávaló, mondogatták egymásnak.
A fiatal pár
lakást bérelt, mert Zoltán szülei nem járultak hozzá, hogy egy arab nővel
keljen egy fedél alatt élniük.
Zulejka és Zoltán
belevetették magukat a munkába, háztartást nem vezettek, éttermekben,
vendéglőkben étkeztek. A fiatalasszony nem ismerte a magyar konyhát, Zoltán
pedig irtózott az arabos ételektől.
Az ifjú férj sokat
utazott, külföldi perek, vitás ügyek, tárgyalások szakadtak a nyakába, sokszor
fáradtan, kimerülten, éhesen vetődött haza. Zoltánt hamar megszerették
munkahelyén, szépen keresett. Zulejka is hozott valamit a konyhára, de
mindennek nem volt látszata, minden kevésnek bizonyult. Spórolni csak szeretett
volna Zoltán, de ez nem sikerült.
Egy alkalommal,
mikor már nem tudta ifjú felesége titkolni pénzhiányukat, töredelmesen
bevallotta férjének, hogy kénytelen családját támogatni, mert megígérte
apjának, ha egyetemre küldi és lediplomázik, támogatni fogja őket.
Kétévi fizetésük
úgy ment el, hogy semmi spórolt pénzük nem volt. Zulejka sokszor kifakadt,
mondván haza kéne költözni Algírba, ott jobban tudnának kijönni a fizetésükből,
ott is jól megfizetik a jogászokat, bizonygatta.
Zoltán erről
hallani sem akart, tudta, ha így cselekedne, még ennivalóra sem jutna
keresetéből, minden pénzét elvennék. Nagy szerelmi lelkesedésük gyakori vitába
torkollott.
Egy ilyen családi
perpatvar után Algírba utaztak. Zoltán úgy gondolta, hogy felesége hiányolja
szüleit, ezért ilyen hozzá. De ez csak olaj volt a tűzre. Zulejka szülei is
Zoltánnak estek, hogy miért nem költöznek ide hozzájuk, itt még lakást sem
fizetnének, – mondogatták gyakran a szülők.
Zoltán most már
látta mire megy ki a játék, költözzön ide, és szépen tartsa el a hatalmas
családot.
Hát ebből nem
esznek, gondolta. Már odáig fajult a dolog, hogy apósa megfenyegette, hogy neki
kötelessége eltartani a családot. Azért küldte lányát Párizsba tanulni, hogy
tanulmányai után férjével együtt kötelesek legyenek a testvéreit, szüleit
eltartani. Ez Algériában így szokás.
Zoltán kérdőre
vonta feleségét, aki csak egy vállrándítás erejével válaszolt. Ekkor Zoltánt
elkapta az indulat: ő nem azért tanult, hogy felesége nagy létszámú családját
tartsa el keresetéből.
Ahogy Zoltán
rájött, hogy a család baleknak nézi, gyorsan otthagyta mindenét, csupán
útlevelét és némi kézpénzt magához véve, a felesége tudta nélkül Budapestre
repült. Hazaérte után egy hosszas levélben kérte feleségét, hogy mielőbb jöjjön
ő is Budapestre és éljenek itt békességben, boldogan.
Zulejka
válaszlevelében megírta férjének, hogy neki kötelessége a szüleivel élni, mert
ebben állapodtak meg, mikor egyetemre küldték. Különben is neki a családja még
fontosabb, mint Zoltánnak.
Az ifjú férj sokat
töprengett felesége levelén, végül is úgy döntött, hogy nem megy vissza a
feleségéhez, ha akar, akkor ő jöjjön hozzá. Bár Zoltán megsajnálta nejét és
megértette az ottani viszonyokat, sajnálta, hogy ilyen primitív felfogásban
élnek és lányukat is így nevelték. De az ő európai világnézete merőben más
volt.
Zoltán a munkájába temetkezett,
várta ugyan a feleségét, de egy év várakozás után benyújtotta válókeresetét.
Bár soha nem tudta elfelejteni a gyönyörű feketeszemű nőt, akit valamikor
nagyon szeretett, s talán még most is szeret.