Zuleika


  Ez a történet valóban nem történt meg, de bárkivel megeshetett volna, ha az illető diák vagy diáklány és a szerelem misztikus hatalma alá került.
  A fiút nevezzük Zoltánnak, aki fiatal, jóképű
 és külföldön élt, vallásos szüleivel. A mama, papa imádták gyermeküket, féltették késői szerelmük gyümölcsét.
  A külföldön való élés, ez esetben azt jelentette csupán, hogy öt évre vállaltak munkát egy igen nagyhírű könyvkiadónál.
  A szülők dolgozni jártak, annak rendje és módja szerint, míg fiúkat egyetemre járatták.
  Zoltán eleinte nem lelkesedett a nemzetközi jogért, mert igen száraznak találta a témát, de mit tehetett, ha ide vették fel. Szüleitől örökölt kiváló nyelvérzéke lehetővé tette, hogy csak jogi tanulmányaira fordítsa minden idejét. Zoltán tudta, hogy mily hatalomnak van birtokában és milyen előny számára a külföldi egyetem. A tanulást komolyan vette és nem utolsósorban, szüleire való tekintettel tanult.
  A vasárnapokat is kihasználva, gyakran konzultált apjával, egy-egy érdekesebb témáról. Csak ritkán és főleg édesanyja megjegyzései nyomán ment el sétálni időnként.
  – Rossz színben vagy kisfiam! Nem ártana egy kis testmozgás a közeli parkban. Mindig itthon ülsz apáddal együtt. Korholta hétvégeken az egészségéért aggódó édesanya.
Így teltek az évek anyai aggodalmakkal, míg Zoltánnak egyre több és több tanulnivalója volt. Nem beszélve a vizsgákról, szigorlatokról. Zárkózott fiú lévén, nemigen voltak bizalmas barátai. Jó viszonyban volt minden diáktársával, de különös érdeklődést nem mutatott még a kolleginákkal szemben sem.
  A menzán ugyan észrevette, hogy egy fekete hajú, bokáig érő ruhát viselő lány figyeli, egy-két asztal távolságából. Látta már többször, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Bár a lány,(nevezzük Zulejkának) egyre többszőr rajta felejtette szúrós tekintetét. A fekete szempár egyre gyakrabban összeakadt Zoltán kék szemével.
  A kajaosztó pultnál Zulejka igyekezett úgy helyezkedni, hogy közelébe legyen kiszemelt fiújának.
  Egyre sűrűbben fordult elő a lány közeledése, Zoltán az otthonról hozott udvariasságával válaszolgatott Zulejka beszéd kezdeményezéseire.
– Szabad ez a hely? Nem foglalt valaki számára?
Tessék, szabad, – válaszolt eleinte kelletlenül Zoltán. Néhány hét elteltével már azon kapta magát, hogy az ő szemei keresik Zulejkát. Ha valami miatt késett, vagy nem jött, egész hiányérzete támadt, sőt még a kedve sem volt az igazi.
  Szüleinek nem beszélt a dologról, csak magába mélyedve töprengett.
  Az idő múlt, ők ketten összebarátkoztak, most már természetessé vált, hogy együtt ebédelnek, sőt egymást megvárva mennek az ebédlőbe.
 Az édesanya észrevett a fián némi változást, de azt a közelgő diplomázással magyarázta. Zoltán már nem volt a régi. Bár csendessége megmaradt, csak ingerlékenysége fokozódott: nem szívelte anyja fürkésző tekintetét, kíváncsiskodó kérdéseit.
  Zoltán és Zulejka barátsága egyre jobban elmélyült. Zoltán megtudta, hogy ez a kedves kislány Algériából származik, nagycsalád, sokan vannak testvérek. Zulejkát jelölte ki a családfő továbbtanulásra, mivel a legjobb tanuló ő volt a testvérek közül. Különben sem tellett volna minden gyereke taníttatására. Úgy is búcsúzott tőle az apja, hogy valami gazdag fiúval térjél haza kislányom, én úgy sem tudok neked, legfeljebb egy kecskét adni nászajándékul.
  Persze ezt már Zulejka nem mondta el a barátjának.
  Zoltán sikeresen diplomázott. A barátságukból, örömökből szerelem kerekedett.
  Zulejkának még egy éve hátra volt a diploma megszerzéséhez.
  Zoltán hetekig rágódott rajta, hogy mondja el szeretett szüleinek az újságot. Sokszor mondogatta magában: – Behívom anyámat és apámat a szobába, elébük állok szemükbe nézve, vagy talán jobb lenne, ha szemlesütve mondanám ki, hogy szerelmes vagyok. Zulejkát is vigyem magammal, vagy jobb lesz, ha később mutatom be? Hogy lenne a legjobb?
  Zoltán úgy határozott, megvárja, míg Zulejka is befejezi tanulmányait. Addig valahogy húzza az időt, lényeg, hogy kedvesének is meglegyen a diplomája. Talán szülei is jobb szemmel néznék a fiúk boldogságát, ha tudják, hogy tanult lánynak udvarol – még akkor is, ha külföldi az illető.
  Zoltán egyik este igen jókedvűen tért haza. Sikerült munkát kapnia a tengerhajózási hivatalnál, ahol nemzetközi jogi diplomájával hajózási konfliktusokat kell megoldania. Most látta elérkezettnek az időt arra, hogy szüleivel közölje a másik hírt, miszerint meg akar nősülni. Mielőtt szülei magukhoz tértek volna a meglepetéstől, rögtön folytatta: nem akármilyen lányt hozok a házhoz, hanem egy algériai diplomás, gyönyörű szemű lány lesz a feleségem és képzeljétek, milyen gyönyörű unokáitok lesznek.
  Néma csend fogadta fiúk bejelentését. A család ledöbbent, nem tudott szóhoz jutni. A mama elsápadt, nehezen kapott levegőt, csak bólogatni tudott fejével, de hogy ez mit jelentett, senki sem tudta.
  A papa sem szólt, csak egy kis idő múlva préselt ki annyi hangot magából, hogy gratulálni tudott a fia munkahelyéhez, aztán mély hallgatásba merült. Majd kimentek a szobából.
  Zoltán nem ilyen fogadtatásra gondolt. Tudta, hogy nem lesz öröm a bejelentése nyomán, de ilyen passzív hallgatásra nem számított.
  – Mindegy én akkor is szeretem Zulejkát, ezt tudomásul kell venni a szüleimnek is!
  Néhány napi beszéd és mosolyszünet után, édesanyja nagyon halkan megkérte fiát, meséljen jövendőbelijéről. Zoltán készségesen elmesélte egyetemista társával való megismerkedését, sőt a közeli esküvőt is vázolta.
  Időközben Zulejka befejezte tanulmányait.
  Diplomaosztás után boldogan ugrott barátja nyakába és egy hosszú csók után vidáman közölte, hogy most pedig utazunk Algériába szüleimhez. Meg kell, hogy ismerjenek már, ideje anyám és apám áldását kikérni!
  – De kedvesem próbált szóhoz jutni Zoltán. – Jobb lenne, ha az én szüleimet ismernéd meg előbb.
  – Nem! Előbb az én szüleim az érdekesek, utána hazajövünk és az én apám házassági engedélyét lobogtatva, kérjük ki a te szüleid áldását frigyünkre.
  – Pesten fogunk lakni, te is, én is dolgozunk, hamar összejön egy kis lakásra való.
  – Azt mondtad Zoltán, hogy nagy lakásotok van, akkor meg semmi baj, mi is elférünk ott ideiglenesen.
  Zoltán nem túl nagy örömmel egyezett bele az utazásba, de nem akarta kedvese örömét elrontani.
  Titokban utaztak el. Zoltán csak annyit mondott szüleinek, hogy munkával kapcsolatos külföldi útra megy.
  Számára furcsa volt az arab világ. Zulejka szüleit nem találta szimpatikusnak főleg azért, mert mindig a pénz volt a téma, de látva a nagycsaládot, nem csodálkozott ezen sem.
  Zoltán észrevette kedvese szülein, hogy nincsenek megelégedve a fiataloktól kapott ajándékokkal. Pedig ők alaposan bevásároltak, mindenkinek jutott valami kis meglepetés.
  A tervezett két hétből csak egy lett. Zulejkán látszott, hogy mennyire szégyellte primitív családját. Ezt meg is beszélték egymással. De a lényeg, állapították meg beszélgetésük végén, hogy ők ketten szeretik egymást és boldogok.
  Zoltán szüleinél a bemutatkozás szintén nem valami fényesen sikerült. Az apa morcos volt, felesége keveset beszélt, látszott rajtuk, hogy nem ilyen feleséget képzeltek el fiúknak. Zoltán hiába repdesett örömében, ez nem hatotta meg szüleit, de Zulejka határozott magatartása se vette le lábukról a már előítéletekkel telítődött szülőket.
  Zoltán édesanyja hatodik érzékével érezte, hogy színjáték, erőltetés az egész, fiát mindenáron meg akarják fogni maguknak, ebből boldog élet soha nem lesz! – nyugtázta magában.
  A polgári esküvőjükre Zulejka szülei nem jöttek el, anyagi nehézségekre hivatkozva. (Várták, hogy a fiatalok repülőjegyet küldenek majd az esküvőre). De Zoltán most először nemet mondott kedvesének.
  Zoltán szülei ott voltak az esküvőn, de a hangulatuk inkább temetéshez való volt, mint a fiúk esküvőjéhez. Tudták, megérezték, hogy a fiúk boldogtalan lesz, ez a lány nem hozzávaló, mondogatták egymásnak.
  A fiatal pár lakást bérelt, mert Zoltán szülei nem járultak hozzá, hogy egy arab nővel keljen egy fedél alatt élniük.
  Zulejka és Zoltán belevetették magukat a munkába, háztartást nem vezettek, éttermekben, vendéglőkben étkeztek. A fiatalasszony nem ismerte a magyar konyhát, Zoltán pedig irtózott az arabos ételektől.
  Az ifjú férj sokat utazott, külföldi perek, vitás ügyek, tárgyalások szakadtak a nyakába, sokszor fáradtan, kimerülten, éhesen vetődött haza. Zoltánt hamar megszerették munkahelyén, szépen keresett. Zulejka is hozott valamit a konyhára, de mindennek nem volt látszata, minden kevésnek bizonyult. Spórolni csak szeretett volna Zoltán, de ez nem sikerült.
  Egy alkalommal, mikor már nem tudta ifjú felesége titkolni pénzhiányukat, töredelmesen bevallotta férjének, hogy kénytelen családját támogatni, mert megígérte apjának, ha egyetemre küldi és lediplomázik, támogatni fogja őket.
  Kétévi fizetésük úgy ment el, hogy semmi spórolt pénzük nem volt. Zulejka sokszor kifakadt, mondván haza kéne költözni Algírba, ott jobban tudnának kijönni a fizetésükből, ott is jól megfizetik a jogászokat, bizonygatta.
  Zoltán erről hallani sem akart, tudta, ha így cselekedne, még ennivalóra sem jutna keresetéből, minden pénzét elvennék. Nagy szerelmi lelkesedésük gyakori vitába torkollott.
  Egy ilyen családi perpatvar után Algírba utaztak. Zoltán úgy gondolta, hogy felesége hiányolja szüleit, ezért ilyen hozzá. De ez csak olaj volt a tűzre. Zulejka szülei is Zoltánnak estek, hogy miért nem költöznek ide hozzájuk, itt még lakást sem fizetnének, – mondogatták gyakran a szülők.
  Zoltán most már látta mire megy ki a játék, költözzön ide, és szépen tartsa el a hatalmas családot.
  Hát ebből nem esznek, gondolta. Már odáig fajult a dolog, hogy apósa megfenyegette, hogy neki kötelessége eltartani a családot. Azért küldte lányát Párizsba tanulni, hogy tanulmányai után férjével együtt kötelesek legyenek a testvéreit, szüleit eltartani. Ez Algériában így szokás.
  Zoltán kérdőre vonta feleségét, aki csak egy vállrándítás erejével válaszolt. Ekkor Zoltánt elkapta az indulat: ő nem azért tanult, hogy felesége nagy létszámú családját tartsa el keresetéből.
  Ahogy Zoltán rájött, hogy a család baleknak nézi, gyorsan otthagyta mindenét, csupán útlevelét és némi kézpénzt magához véve, a felesége tudta nélkül Budapestre repült. Hazaérte után egy hosszas levélben kérte feleségét, hogy mielőbb jöjjön ő is Budapestre és éljenek itt békességben, boldogan.
  Zulejka válaszlevelében megírta férjének, hogy neki kötelessége a szüleivel élni, mert ebben állapodtak meg, mikor egyetemre küldték. Különben is neki a családja még fontosabb, mint Zoltánnak.
  Az ifjú férj sokat töprengett felesége levelén, végül is úgy döntött, hogy nem megy vissza a feleségéhez, ha akar, akkor ő jöjjön hozzá. Bár Zoltán megsajnálta nejét és megértette az ottani viszonyokat, sajnálta, hogy ilyen primitív felfogásban élnek és lányukat is így nevelték. De az ő európai világnézete merőben más volt.

Zoltán a munkájába temetkezett, várta ugyan a feleségét, de egy év várakozás után benyújtotta válókeresetét. Bár soha nem tudta elfelejteni a gyönyörű feketeszemű nőt, akit valamikor nagyon szeretett, s talán még most is szeret.