– Jó neked apu, mindig van kedved énekelni! Te olyan
vidám ember vagy.
– Igen,
előfordul, hogy rossz a kedvem, akkor is éneklek.
– Ezt még
nem vettem észre.
– Tudod
kislányom, én nagyon szeretek énekelni, szeretem a vidám, jó hangulatot.
– Akkor
miért nem lettél énekes?
– Azért,
mert van egy kis baj.
– Micsoda?
– Csupán az, hogy egy énekesnek jó hallásának
kell lennie.
– Miért?
Neked nincs?
–
Eltaláltad. Nekem nincs.
– Miért
nincs?
– Mert így
születtem.
– Ezért nem
lettél énekes?
– Ezért.
– Azt
hittem, aki nagyon szeret énekelni, és erős hangja van, az énekes lehet!
– Gyerekkoromban
én is azt hittem... Ha akarod, mesélek erről.
– Mesélj!
Úgy szeretném hallani!
Elemista koromban igen sokat énekeltem, csak akkor
még nem tudtam, hogy ez kevés ahhoz, hogy más is élvezhesse a zene iránti
vonzalmamat. Az iskolában volt egy énekkar, ahova eleinte én is eljártam. A
tanítónőnk nagyon kedves volt, és azzal jutalmazta kitartó énekszeretetemet,
hogy mindig jó jegyet adott. Igaz, hogy az énekórákon nem sokszor engedett
szerepelni, de én ezt, akkor nem érzékeltem kellőképpen. A következő évben
Szabó László tanár úr került a tanító néni helyére, aki azzal kezdte, hogy
minden gyereket meghallgatott, és közben gondosan jegyzetelt. Amikor rám került
a sor, nagyon örültem, hogy most végre megmutathatom milyen erős, jó hangom
van...
– Mit
énekeltél? Emlékszel még?
– Persze,
hogy emlékszem! Ezt nem lehet elfelejteni! A csitári hegyek alatt – kezdtem jó
hangosan énekelni, de a tanár úr az első strófa után egy ideges mozdulattal
leállított. Az osztályban kitört a nevetés. Én azt hittem, hogy azért nevetnek,
mert valamit kifelejtettem a szövegből... A tanár úr csak annyit mondott,
kezdjem újra, de halkabban, majd ő megadja a kezdőhangot. Legyen, ha ő úgy
kívánja! Magamban pedig úgy okoskodtam, hogy teljesen fölösleges megadni a
hangot, amikor nekem is van, és a hangomat megeresztve újra kezdtem: A csitári
hegyek alatt... Most már harsogott az osztály a nevetéstől...
– Ne
bohóckodj, édes fiam, mert kizavarlak az osztályból! Kezdd újra! - és én újból
elkezdtem...
– Na ebből
elég! Ilyen jó jeggyel, karénekes létedre szemtelenkedsz velem! Mars, kifelé az
osztályból!
Hogy mi baja
volt velem, el sem tudtam képzelni! A következő énekórán, amikor együtt
énekeltünk, kiszúrta, hogy fals hangommal rontom az összhangot. Egyszerűen
kiküldött az osztályból. Nagyon szomorú lettem, és bosszantott, amikor én úgy
szeretek énekelni, de mégsem tehetem. Az énekórák jöttek, én pedig mentem ki a
folyosóra...
Közeledett a
karácsony. Iskolánk is részt vett a környékünkön rendezett ünnepségen és
vásáron. Kórusunk egy nagyon szép programmal készült. Egyre jobban bántott,
hogy én nem szerepelhetek az osztálytársaimmal a színpadon. Aztán gondoltam egy
merészet, amit tett is követett...
Az ünnepség
első számát iskolánk kórusa adta elő. Én is ott sündörögtem a kórus tagjai
körül vigyázva, hogy Szabó tanár úr észre ne vegyen. A függöny mögött felsorakoztak
a fiúk. A karnagy, Szabó tanár úr a függöny elé lépett és ahogy ez illik,
bekonferálta a műsorszámokat. Ezt a pillanatot használtam ki, és amikor
szétnyílt a függöny, én máris ott álltam az első sor közepén, szemben a karnagy
úrral. Ahogy megfordult, hogy megadja a hangot, még a lélegzete is elállt, nem
csak a lendülete, ahogy meglátott. Integetett nekem, hol a kezével, hol a
szájával jelezve, hogy hallgassak, de én elkezdtem énekelni a többiekkel, mert
mindenáron be akartam bizonyítani, hogy én is tudok énekelni. Tanárom feje
egyre vörösebb lett, én pedig egyre jobban kiengedtem a hangom, csak úgy szárnyalt
a többiek felett. A szám végén a közönség felé fordult, és meghajolva köszönte
meg a derűs tapsot. Én ez alatt elillantam a színpadról...
– És azután
mi történt?
– Csak
annyi, hogy nagyívben kerültem a tanárommal való találkozást. Év végén csak
azért nem buktam meg énekből, mert ebből a tantárgyból nincs bukás.
– Igaz, az
átlagomat jól lerontotta...
– Mesélj még
apu, mi történt azután?
– Éneklési
kedvem még azután sem apadt el. Ahol és amikor lehetett, mindig énekeltem.
Persze, idővel beláttam, hogy sajnos, nincs hallásom. A seregben sokat kellett
énekelni. Gyakorlatra jövet-menet, de még ebédelni is mindig énekszóra mentünk.
Egy alkalommal, amikor holt fáradtan jöttünk vissza a gyakorlótérről, nótát
parancsolt a szakaszvezetőnk. Senki nem énekelt, hiszen alig tudtunk a nehéz
felszerelésünkkel menni, ráadásul nyakig sárosak voltunk, úgy vonszoltuk
magunkat.
– Nótát! –
hangzott a parancs. Néma csend...
– Hiába adom
ki a parancsot, azért sem akarnak énekelni? Akkor lapos kúszás az egész szakasznak!
– hangzott az újabb parancs.
Egy ideig
kúsztunk, aztán elhangzott a vezényszó:
– Föl!
Szakasz indulj! Nótát!
Néma csend.
– Úgy, kevés
volt a lapos kúszás? Akkor repülő jobbról! Lapos kúszás! Majd én megmutatom,
hogy ha én egyszer azt mondom, hogy nótát, akkor nótázni kell!
Kúsztunk
megint egy jó darabig, aztán újból elhangzottak az előbbi vezényszavak. Ezekre
ismét csak néma csend volt a válasz...
Eldöntöttem
magamban, hogy nekem mára elegem volt csúszni-mászni a sárban, torkom szakadtából
elkezdtem, hogy:
– Gábor Áron
rézágyúja fel van virágozva.
– Nóta állj!
– hangzott a parancs. Kitört a röhögés, mindenki engem nézett.
– Nótát, de
most mindenki énekeljen, ne csak a sor vége ordítson!
– Nótát, ha
mondom, különben megemlegetik a magyarok Istenét!
Rajtam kívül
senki sem énekelt...
– Nóta állj!
Maga miért üvöltöz ilyen artikulátlan hangon, és miért csak egyedül?
– Jelentem,
tisztelettel, mert nincs kedvem a lapos kúszáshoz!
– Akkor ne
üvöltsön, hanem énekeljen!
– Tisztelettel
jelentem én csak így tudok énekelni!
– Akkor
hallgasson!
– Jelentem
azt a parancsot kaptuk az imént, hogy énekeljünk!
– Fogja be a
száját, különben becsukatom a fogdába!
– Az is baj,
ha énekelek, az is, ha nem! – dünnyögtem, félhangosan, csak úgy az orrom alatt.
– Ki tud ezen a szakaszvezetőn eligazodni?
Közben
beértünk a laktanyába. Az "oszolj!" vezényszó elhangzása után a fiúk
nevetgélve vettek körül.
– Rendes
srác vagy, neked köszönhetjük, hogy megúsztuk a további lapos kúszást, meg a nótázást
is! – mondta az egyik, – de azt azért áruld el, tényleg ilyen rossz hangod van,
vagy direkt csináltad a balhét?
Erre már nem
válaszoltam...
– Te, apu! A
hallásomat úgy látszik tőled örököltem, mert azt mondják az osztályban, hogy
botfülű vagyok...