Gábor Áron rézágyúja

 – Jó neked apu, mindig van kedved énekelni! Te olyan vidám ember vagy.
  – Igen, előfordul, hogy rossz a kedvem, akkor is éneklek.
  – Ezt még nem vettem észre.
  – Tudod kislányom, én nagyon szeretek énekelni, szeretem a vidám, jó hangulatot.
  – Akkor miért nem lettél énekes?
  – Azért, mert van egy kis baj.
  – Micsoda?
  – Csupán az, hogy egy énekesnek jó hallásának kell lennie.
  – Miért? Neked nincs?
  – Eltaláltad. Nekem nincs.
  – Miért nincs?
  – Mert így születtem.
  – Ezért nem lettél énekes?
  – Ezért.
  – Azt hittem, aki nagyon szeret énekelni, és erős hangja van, az énekes lehet!
  – Gyerekkoromban én is azt hittem... Ha akarod, mesélek erről.
  – Mesélj! Úgy szeretném hallani!
Elemista koromban igen sokat énekeltem, csak akkor még nem tudtam, hogy ez kevés ahhoz, hogy más is élvezhesse a zene iránti vonzalmamat. Az iskolában volt egy énekkar, ahova eleinte én is eljártam. A tanítónőnk nagyon kedves volt, és azzal jutalmazta kitartó énekszeretetemet, hogy mindig jó jegyet adott. Igaz, hogy az énekórákon nem sokszor engedett szerepelni, de én ezt, akkor nem érzékeltem kellőképpen. A következő évben Szabó László tanár úr került a tanító néni helyére, aki azzal kezdte, hogy minden gyereket meghallgatott, és közben gondosan jegyzetelt. Amikor rám került a sor, nagyon örültem, hogy most végre megmutathatom milyen erős, jó hangom van...
  – Mit énekeltél? Emlékszel még?
  – Persze, hogy emlékszem! Ezt nem lehet elfelejteni! A csitári hegyek alatt – kezdtem jó hangosan énekelni, de a tanár úr az első strófa után egy ideges mozdulattal leállított. Az osztályban kitört a nevetés. Én azt hittem, hogy azért nevetnek, mert valamit kifelejtettem a szövegből... A tanár úr csak annyit mondott, kezdjem újra, de halkabban, majd ő megadja a kezdőhangot. Legyen, ha ő úgy kívánja! Magamban pedig úgy okoskodtam, hogy teljesen fölösleges megadni a hangot, amikor nekem is van, és a hangomat megeresztve újra kezdtem: A csitári hegyek alatt... Most már harsogott az osztály a nevetéstől...
  – Ne bohóckodj, édes fiam, mert kizavarlak az osztályból! Kezdd újra! - és én újból elkezdtem...
  – Na ebből elég! Ilyen jó jeggyel, karénekes létedre szemtelenkedsz velem! Mars, kifelé az osztályból!
  Hogy mi baja volt velem, el sem tudtam képzelni! A következő énekórán, amikor együtt énekeltünk, kiszúrta, hogy fals hangommal rontom az összhangot. Egyszerűen kiküldött az osztályból. Nagyon szomorú lettem, és bosszantott, amikor én úgy szeretek énekelni, de mégsem tehetem. Az énekórák jöttek, én pedig mentem ki a folyosóra...
  Közeledett a karácsony. Iskolánk is részt vett a környékünkön rendezett ünnepségen és vásáron. Kórusunk egy nagyon szép programmal készült. Egyre jobban bántott, hogy én nem szerepelhetek az osztálytársaimmal a színpadon. Aztán gondoltam egy merészet, amit tett is követett...
  Az ünnepség első számát iskolánk kórusa adta elő. Én is ott sündörögtem a kórus tagjai körül vigyázva, hogy Szabó tanár úr észre ne vegyen. A függöny mögött felsorakoztak a fiúk. A karnagy, Szabó tanár úr a függöny elé lépett és ahogy ez illik, bekonferálta a műsorszámokat. Ezt a pillanatot használtam ki, és amikor szétnyílt a függöny, én máris ott álltam az első sor közepén, szemben a karnagy úrral. Ahogy megfordult, hogy megadja a hangot, még a lélegzete is elállt, nem csak a lendülete, ahogy meglátott. Integetett nekem, hol a kezével, hol a szájával jelezve, hogy hallgassak, de én elkezdtem énekelni a többiekkel, mert mindenáron be akartam bizonyítani, hogy én is tudok énekelni. Tanárom feje egyre vörösebb lett, én pedig egyre jobban kiengedtem a hangom, csak úgy szárnyalt a többiek felett. A szám végén a közönség felé fordult, és meghajolva köszönte meg a derűs tapsot. Én ez alatt elillantam a színpadról...
  – És azután mi történt?
  – Csak annyi, hogy nagyívben kerültem a tanárommal való találkozást. Év végén csak azért nem buktam meg énekből, mert ebből a tantárgyból nincs bukás.
  – Igaz, az átlagomat jól lerontotta...
  – Mesélj még apu, mi történt azután?
  – Éneklési kedvem még azután sem apadt el. Ahol és amikor lehetett, mindig énekeltem. Persze, idővel beláttam, hogy sajnos, nincs hallásom. A seregben sokat kellett énekelni. Gyakorlatra jövet-menet, de még ebédelni is mindig énekszóra mentünk. Egy alkalommal, amikor holt fáradtan jöttünk vissza a gyakorlótérről, nótát parancsolt a szakaszvezetőnk. Senki nem énekelt, hiszen alig tudtunk a nehéz felszerelésünkkel menni, ráadásul nyakig sárosak voltunk, úgy vonszoltuk magunkat.
  – Nótát! – hangzott a parancs. Néma csend...
  – Hiába adom ki a parancsot, azért sem akarnak énekelni? Akkor lapos kúszás az egész szakasznak! – hangzott az újabb parancs.
  Egy ideig kúsztunk, aztán elhangzott a vezényszó:
  – Föl! Szakasz indulj! Nótát!
  Néma csend.
  – Úgy, kevés volt a lapos kúszás? Akkor repülő jobbról! Lapos kúszás! Majd én megmutatom, hogy ha én egyszer azt mondom, hogy nótát, akkor nótázni kell!
  Kúsztunk megint egy jó darabig, aztán újból elhangzottak az előbbi vezényszavak. Ezekre ismét csak néma csend volt a válasz...
  Eldöntöttem magamban, hogy nekem mára elegem volt csúszni-mászni a sárban, torkom szakadtából elkezdtem, hogy:
  – Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva.
  – Nóta állj! – hangzott a parancs. Kitört a röhögés, mindenki engem nézett.
  – Nótát, de most mindenki énekeljen, ne csak a sor vége ordítson!
  – Nótát, ha mondom, különben megemlegetik a magyarok Istenét!
  Rajtam kívül senki sem énekelt...
  – Nóta állj! Maga miért üvöltöz ilyen artikulátlan hangon, és miért csak egyedül?
  – Jelentem, tisztelettel, mert nincs kedvem a lapos kúszáshoz!
  – Akkor ne üvöltsön, hanem énekeljen!
  – Tisztelettel jelentem én csak így tudok énekelni!
  – Akkor hallgasson!
  – Jelentem azt a parancsot kaptuk az imént, hogy énekeljünk!
  – Fogja be a száját, különben becsukatom a fogdába!
  – Az is baj, ha énekelek, az is, ha nem! – dünnyögtem, félhangosan, csak úgy az orrom alatt. – Ki tud ezen a szakaszvezetőn eligazodni?
  Közben beértünk a laktanyába. Az "oszolj!" vezényszó elhangzása után a fiúk nevetgélve vettek körül.
  – Rendes srác vagy, neked köszönhetjük, hogy megúsztuk a további lapos kúszást, meg a nótázást is! – mondta az egyik, – de azt azért áruld el, tényleg ilyen rossz hangod van, vagy direkt csináltad a balhét?
  Erre már nem válaszoltam...


  – Te, apu! A hallásomat úgy látszik tőled örököltem, mert azt mondják az osztályban, hogy botfülű vagyok...