Egy hét Balatonon?

EGY HÉT BALATONON?


   – Szia törpepapagáj! Kedden megyünk a Balcsira nyaralni.
   – Ezért van, ilyen jó kedved? Igaz nekem is lenne, ha kaptam volna egy családi beutalót, mint te. Igazán, ha haver vagy, akkor nekem is szerezhetnél a Tihanyi üdülőnkbe.
   – Miért, ha lenne, lejönnétek?
  – Még ilyet kérdezni, hát persze hogy mennénk, ilyen döglesztő kánikulában. Ki a csodának van kedve dolgozni, vagy éppen abban a gyönyörű lakótelepi lakásban a beszorult fullasztó levegőt szívni. Aztán be a kádba, ki a kádból, mert a család többi tagja is igényli, a hideg zuhanyt. A Balaton más, ott elfér mindenki. Addig fürdök, amíg akarok, még a feleségem se szólhat érte semmit.   – Jó beszélek az érdekedben! Gyere le délután a szakszervezeti irodába, hátha valaki lemondja a nyaralását, és te átveszed a beutalóját.
   – Ez olyan, mint a zöld ász! – Reménytelen!
   – Nem kell, azért úgy letörnöd, mint a bili füle. Hátha összejön!
   – Na jó, nem bánom.
   Délután leballagtam a szakszervezeti irodába, bár az ajtó előtt kicsit tétováztam. Á, úgysem sikerül nekem semmi! Mostanában nagyon peches vagyok, amihez nyúlok, balul üt ki! Na, mindegy, azért megpróbálom, hátha megsajnál, valamelyik aranyos angyalka és egy jó nyaralással örömet szerez.
   – Miért van úgy letörve Árpika? Ilyen lógó orral, hogy lehet beszédelegni egy szakszervezeti irodába? Aki magára néz, az minden kérdés nélkül kiutal egy soron kívüli gyorssegélyt. De lehet, hogy a lógó orr versenyén még különdíjat is kapna. Miben tudok segíteni. Csak nincs elmaradva tagdíjjal, mert akkor az emberek, ilyen arcot vágnak.
   – Á, á semmi, csak szeretnék a Balcsira menni, nyaralni a jövő heti turnussal. Tetszik tudni, akkor mennek a haverok is. Nagyon jól éreznénk magunkat. Esténként micsoda jó biliárd partikat tudnánk rendezni, és a feleségek is remekül éreznék magukat, a gyerekekről nem is szólva.
   – Jó, jó tudom, nézze talán egyhetes beutalót, tudok szerezni, egy család visszajelzett, hogy valószínűleg csak egy hetet vesznek igénybe.
   – Én még egy hétnek is nagyon tudnék örülni!
   – Holnap van befizetés, ha csak egy hetet fizetnek be, magáé a másik hét.
   – Nincs nekem olyan szerencsém!
   – Majd meglátja! – Csak ne terjessze el!
   – Á, dehogy mondok én előre bármit is, lehet hogy nem sikerül! De ha mégis, hozok magának, valami szép kis szuvenírt.
   Óriási! Megvan az egyhetes beutaló. Kedd reggel indul az üzemi busz Tihanyba, és egy igazi hetet tölthetünk a Balaton hűs vízében…
   A meglepetés sikerült, nagy volt az öröm a családban. De legjobban a nagyi örült, hogy végre ő is pihenhet a testvérénél vidéken.
   Az autóbuszon kiváló volt a hangulat, már menetközben eldöntöttük, hogy munkáról egy szót sem…, de aki mégis szóba hozza, vagy ilyen irányú célzást tesz, Tihanyba érve rögtön kifizeti a büntetést sörben.
   Fürdés, napozás, büfélátogatás, valamint az esti játékparti teljes kikapcsolódást nyújtott, sajnos csak egy napig.
   Ugyanis másnap a hangosbemondó üvöltötte a nevemet, sürgősen menjek az irodába.
   – Ez ugyan mi lehet miféle tréfa? A csónakot rendben visszavittem, nem tartozom senkinek, nem tettünk olyat, ami szabálytalanságra utal!
   – Árpi, mi a fenét tettél, hogy sürgősen hivatnak az irodára?
   – Nem tudom, de majd kiderül rögvest! Csak nem másnak is kiadták a szobát? – merült fel bennem a gondolat.
   Az irodát zárva találtam. Biztosan, valaki meg akar viccelni, morfondíroztam magamban.
   – Ja, közben mennem kellett a konyhára! – szólt lihegve Pista bácsi a gondnok.
   – Mi a baj? – tértem a lényegre rögtön.
   – Telefonált a házmestered a munkahelyedre, onnan meg ide, hogy rögtön menj haza, mert a lakásodból folyik ki a víz és csorog le a lépcsőn… Biztos nyitva felejtették a csapot a lakásban!
   – Az nem lehet, én néztem át a lakást, lekapcsoltam mindent, az összes csapot elzártam.
   – Biztos nem maradt semmi nyitva?
   – Az lehetetlen. Mikor megy a legközelebbi vonat Pestre? – kérdem fülig pirosan, és nagyon izgatottan.
   – Hát a délutánit már lekésted, hogy este mikor megy azt nem tudom, de holnap reggel korán van egy gyorsított, ami csak két helyen áll meg.
   Este a biliárd parti helyett a feleségemmel kaptam össze. Mérges voltam, hogy engem hibáztat.
   – Felelőtlen vagy, mindig is az voltál. Most meg rám kened a bajt, nem én miattam, kell hazautaznod, sajnálod az esti játékaidat...
   – Jó, jó tudom mindig neked, van igazad.
   Éjszaka nagyon rosszul aludtam, többször víz csobogására ébredtem. Bizonyára már lejött a harmadikról, végigfolyik a lépcsőházon, most tart a kapu felé. Lehet, hogy már az utcára is kifolyt?
   Korán reggel fáradtan keltem fel, rohantam a tihanyi vasútállomásra.
   – Pestre kérnék egy jegyet. Köszönöm! Kérem, ezzel délután vissza is jöhetek?
   – Nem jöhet. Mért nem olyat kért, ami vissza is szól, már lebélyegeztem, nem tudom kicserélni.
   – No, mindegy, csak már otthon lennék!
   – Miért akar otthon lenni, nem jó itt a Balatonon magának? Ilyen szép tiszta Balaton-víz ritkán van.
   – Igen, igen! – dadogtam, s közben az éjszakai álmom jutott az eszembe.
   – Tudja, kérem, folyik a lakásomból a víz, a lépcsőház már biztos teli van!
   – Na és az is baj? – A tűzoltóknak úgy sincs semmi dolguk, majd kiszivattyúzzák a vizet. Ez a munkájuk! Különben is a házmestere biztos elzárta már.
   – Igen biztos, de a lak…
   – Kérem mi is, szeretnénk jegyet váltani, mindjárt itt a vonat!
   – Jaj, de jó, legalább a vonat pontos!
   A vonaton nagyon ideges lehettem, mert úgy éreztem, hogy csigalassúsággal vánszorog a gyorsított. Mondtam is a kalauznak, mért megy ez a vonat ilyen lassan, soha nem érünk a Délibe.
   – Hát oda bizony nem érünk! – Jegyezte meg, miközben kinézett az ablakon. – Nem is megyünk lassan ahhoz képest.
   – Mihez képest?
   – Ha ki kéne ugrania, biztos összetörne keze-lába!
   – Miért kéne kiugranom?
   – Csak úgy mondom, nem lenne könnyű megszökni a kalauz elől.
   – Mit is mondott, hogy nem érkezünk a Délibe? Az hogy lehet?
   – Úgy lehet, hogy vágányzár van. Kelenföldön mindenkinek ki kell szállnia a vonatból.
   A hír ledöbbentett. Mikorra érek én haza Zuglóba?
   – Itt minden száraz! – állapítottam meg, ahogy beléptem a lépcsőház ajtaján. Kettesével szeltem a lépcsőket felfelé. Már majdnem azt hittem, hogy a lakáskulcsot Tihanyban felejtettem, mikor nagy nehezen előkerült.
   A fürdőszobában valóban állt a víz, de minden csapot elzárva találtam. Lementem a házfelügyelőhöz.
   – Na jó, hogy jön! – mondta köszönés helyett. Azért telefonáltam, mert az alsó lakó reklamált, hogy beázik a mennyezete, és mivel maga lakik felette, biztos, hogy öntől jön a víz.
   – Valóban tőlem jön a víz, de nem tudom, hogy honnan folyik, mivel minden csapot elzártam utazás előtt.
   – Na, nézze meg jól a csempét, látja, hogy a fugáknál szivárog a víz!
   – Nem nagydolog, ettől még nyaralhatok tovább.
   – Ha megjavítatta, akkor igen!
   – De kérem nekem beutalóm, van, ki van fizetve, különben is várnak az üdülőben.
   – Most délután elmegy a házkezelőségbe és bejelenti a csőrepedést! Talán reggel kijönnek és megjavítják. De ajánlom, hogy az alsó lakóval beszélje meg a dolgot, mert ott festeni kell.
   A házkezelőségben udvariasan fogadtak, üljek le és várjak a soromra.
   – De kérem, nálam csőrepedés van!
   – Akkor menjen ki, balra van a WC.
   – Úgy értem a lakásomban van a csőrepedés.
   – Akkor is várjon, látja, nem csak magánál van baj!
   – De ázik az alattam lévő lakó, – próbálkozom újra.
   – Na és, a fölötte lévő nem ázhat, ha magánál van a csőrepedés.
   – Én a Balatonról jöttem haza e miatt.
   – Akkor meg pláne ráér – volt a kikacagó válasz.
   Jó félórai ücsörgés után végre, valaki szóba állt velem. Újra elmondtam a történteket.
   – Rendben van, holnap megnézzük.
   – Nem lehetne most, mivel az esti vonattal szeretnék visszautazni a családomhoz.
   – Minden szakemberünk kint van munkán, a többi, pedig szabadságon van.
   – Hát jó dehogy jó, de mit tegyek most?
   – Este az alsó lakótól elnézést kértem, hogy a laká-somban csőrepedés van, de majd a biztosító ki fogja fizetni a lakásfestést, – próbáltam vigasztalni.
   Másnap hiába vártam, nem jött senki, bár többször telefonáltam. A válasz csak, annyi volt minden esetben, hogy ne türelmetlenkedjek, mert úgyis ki fognak menni a szerelők.
   Így hát türelmesen vártam a lakásban és figyeltem, hogy a falból milyen szépen, kényelmesen szivárog a víz.
   A házkezelőséget kevésbé érdekelte lakásom vízállásjelentése, melyet minden alkalommal igyekeztem velük közölni. Elutazni nem mertem, hátha kijönnek, és mégis csak történik valami.
   Másnap délután megjelent két szakember és megállapították, hogy csőrepedésről van szó. De mivel az a falban van, előbb vetessem ki a kádat, a csempét szedessem le, vagyis tetessem szabaddá a csővezetéket, s ha ez megtörtént, akkor szóljak újra a házkezelőségnek. Ha rám kerül a sor, majd megint kijönnek.
   – Nem lehetne mégis valamit tenni? – s miközben ezt mondogattam papírpénzt, csúsztattam az egyik szerelő zsebébe. Ő úgy csinált, mintha észre sem vette volna a dolgot, nagyot köszönve eltávoztak.
   Ma már zárva a házkezelőség, hiába is mennék oda. Másnap reggel én voltam az első. Elmondtam, mit mondtak tegnap a szakemberek. Igen, tudnak róla, nyugodtan menjek haza és várjak, mert küldeni fogják a kőműveseket.
   Mit tehettem: hazamentem, vártam és vártam (megint elment egy nap). Aztán a következő reggelen szétverték a fürdőszobámat, a kádat kitették az előszobába. A csempét leverték, a repedt csővezetéket szabaddá tették. Azután összeszedve szerszámaikat elvonultak. Újabb telefonálás.
   – Igen tudjuk, csak a szerelőnk még nem fejezte be az előző munkát, de lehet hogy holnap, vagy holnap után már ott lesz!
   Ez borzasztó. Elkeseredésemben egy kalapáccsal elkalapáltam az ólomcsövet. Na végre, most nem folyik a víz. Úgy döntöttem, hogy azonnal visszautazom a Balatonra. De a lelkiismeret megszólalt bennem: csak vissza kéne menni a házkezelőségbe, hátha ki akarnak jönni a szerelők. Csúnya dolog lenne, ha zárt ajtót találnának.
   Az irodában közölték velem, hogy ha elmegyek, az ajtót nyitva kell hagynom, vagy a kulcsot a házfelügyelőnél kell leadnom.
   Hát jó, akkor maradok, most már úgyis mindegy. A nyaralásomnak befellegzett. Másnap újra kijött egy szerelőmester és rögtön közölte, hogy törjön el a keze annak, aki ilyen barbár munkát csinált a vízcsővel.
   Megpróbáltam megmagyarázni a helyzetet, de nagyon mérges volt és ott akart hagyni. Ő nem dolgozik mások után! Némiképpen akkor engedett egy kicsit az idegessége, mikor a zsebébe gyömöszöltem egy kis papírt, amit pénznek neveznek.
   Meg is állapodtunk abban, hogy ha visszajöttem a nyaralásból, akkor keresem fel, és mindent meg fog csinálni.
   Visszacipeltük a fürdőkádat, azután mindent elzártam és sietve visszautaztam az üdülőbe.
   Hogy mi van a lakásban azt nem mertem elmondani a feleségemnek, hadd érje őt is egy kis meglepetés.
   Még az éjjel dacból megfürödtem a Balatonban, mert másnap már jött értünk a vállalati busz.
   – Hé, törpepapagáj! – Te aztán jól leráztad a családot, hogy egyedül maradhass otthon.
   Inkább ne kaptam volna beutalót. Ja, még ajándékot is elfelejtettem venni a szakszervezetis kislánynak, igaz pénzem sem maradt.