Keleti pályaudvar. Telve rohanó emberekkel. Puttonyos nénikék, katonák, megkopott, civil ruhás emberek. A háború nem rég ért véget. Megindult az élet. Ezt nyugtázta az is, hogy a Vöröskereszt akciója keretében a fõváros lesoványodott, idegileg megviselt gyermekeit összegyûjtik és vidékre, tehetõsebb családoknál helyezik el. Levegõ, nyugalom és tej kell a sokat szenvedett gyerekeknek.
Én is ott tolakodtam, egy csapat gyerek között.
– Ne félj anyukám, vigyázok magamra! – Meglátod, három hét múlva meghízva jövök vissza, rám sem fogsz ismerni! – szorítottam meg anyám kezét.
A vonat elindult, a szülõk hosszan integetve szaladtak még a gyorsuló vagonok mellett. A vöröskeresztes kísérõ almát és kenyeret osztott közöttünk.
A nagyszénási vasútállomásról a község iskolájába kísértek minket. A község jegyzõje fogadta a negyven fõs fiúcsoportot. Rövid üdvözlet után közölte, hogy hamarosan megérkeznek a környékbeli gazdák, akik majd elvisznek magukhoz a faluba, vagy a tanyára. Náluk maradunk három hétig, viszonzásképp az ellátásért segítünk a ház körül, a gazdaságban. Mindenkit kré, viselkedjék tisztességesen, mert õk helyettesítik most a szüleinket.
A szekerek egymás után hajtottak be az iskolaudvarra. A gazdák szemügyre vették a fiúkat, megtapogatva karjukat. Vajon milyen erõs? Majd a kiválasztott gyerekkel eltávoztak. Lassan elfogytak a társaim, alig maradtunk páran. Megérkeztek a késõn jövõk is, nekik már csak a véznácskák maradtak. Csak én nem kellettem senkinek, hiszen alacsony, sovány fiú voltam. Úgy látszik, senki nem nézte ki belõlem, hogy hasznos lehetek!... Ekkor nyílt az ajtó, és egy nagy bajuszú, hatalmas ember lépett be.
– Mi az, már minden gyereket elvittek? – s rám nézett mogorván, mintha én tehetnék róla.
Meg sem mertem moccanni. Mi lesz velem, ha ennek se kellek? Még egyszer körbenézett, mint aki nem hisz a szemének, aztán elém állt és hatalmas kezével, mint egy daru, kiemelt a padból.
– Hát akkor te jössz velem! – mondta még egy kicsit a levegõben tartva, aztán letett a földre. No, lódulj, mássz fel a kocsira. Mindjárt jövök!
Egy idõ múlva kijött az irodából, felkapaszkodott a bakra és a lovak közé csapott. Én a szekér végében lapultam, és figyeltem, hogy merre megyünk?
– Na kölyök, most van idõnk beszélgetni, mert több, mint egy óra az út a Szilasi tanyáig! – De én nem mertem megszólalni. Bár szívesen megkérdeztem volna, mit kell majd dolgoznom, miért tapogatta össze a karomat?
– Hékás! Nem vagy valami szószátyár! Hát tehénre tudsz-e vigyázni?
– Én még ilyet nem csináltam – motyogtam a kocsiderékból.
– Nem baj, majd megtanulod! De libát már õriztél? – nem mertem szólni, csak hallgattam.
A kocsizörgésre, a kutyák ugatására többen elõreszaladtak. Késõbb tudtam meg, hogy ezek a tanyán dolgoznak: rokonok, családtagok, napszámosok. Az udvar fákkal árnyékolt végében szép, tornácos parasztház állt.
Hat lépcsõt számoltam meg, míg a gazdám után bandukoltam. Az ajtónál megállt, hátraszólt, hogy várjam meg kint. Meglepõdtem, de türelemmel vártam. nemsokára nyílt az ajtó, és gazdám jelent meg két nyers birkabõrrel a kezében. Na, fogd meg! Az egyiken alszol, a másikkal takarózol ott, a tornác végében! Ezzel otthagyott. Lassan odamentem és leterítettem a birkabõröket a földre kis motyómmal együtt. kicsit ücsörögtem rajta, aztán tétován elindultam terepszemlét tartani. Az egyik istállóban tehenek voltak, a másikban lovak. Megnéztem a disznóólat, majd a hatalmas baromfiudvart. Ennyi baromfit még sosem láttam együtt! Legalább húsz liba gágogott és nyújtogatta felém hosszú nyakát.
Hatalmas fehércseresznyefa állt az udvaron, tele érett gyümölcsökkel. Erre nem is lenne nehéz felmászni! – állapítottam meg. Úgy látom, itt senki nem törõdik velem. Mikor megjöttünk, megnéztek, ennyi volt az ismerkedés. Este a konyhából kihoztak az udvarra egy nagy kondér gõzölgõ ételt. Valaki egy vasat ütögetve jelezte, hogy itt a vacsora! Én is beálltam a sorba, jó éhes voltam. Kaptam egy alumínium tányért, villát meg kanalat. Idõm sem volt kiöblíteni, mert akkor újra sorba kellett volna állni. A paprikás krumpli szalonnával igen jól esett! Vacsora után tányéromat a gémeskútnál mosogattam el, mint a többiek.
A holdvilág szépen megvilágította a tornácot. Talán azért, hogy ne féljek egyedül az üres ég alatt. Másnap reggel még koromsötét volt, amikor arra ébredtem, hogy keltegetnek. Igyekezzek az istállóba almozni – mondták. Ez meg mi a csoda lehet, hogy ennyire sürgõs? Egy idõsebb ember vasvillát nyomott a kezembe, hogy hordjuk ki az almot, de igyekezni kell, mert nemsokára fejni kezdenek és az állatok nem állhatnak a trágyás szénában. Az udvar végébõl hordtuk a friss szénát az istállóba. Mire befejeztük, jött egy asszony és hozzákezdett a fejéshez. Nem is hittem volna, hogy egy sajtár tej ilyen nehéz. Nem tudtam olyan magasra emelni, hogy a nagy tejeskannába betöltsem. Kínlódásomat látva a fejõnõ kivette a kezembõl a sajtárt.
– Neked még aludni kéne, te gyerek! – mondta és belezúdította az illatos, gõzölgõ tejet a kannába. A fejés végén kaptunk egy bögre friss tejet egy karéj kenyérrel. Ez volt a reggeli! Egy szuszra lehúztam, de jólesett! Kértem még egy bögrével a megmaradt kenyérhez, de Szilasi úr azt mondta, hogy még nem dolgoztam meg érte, igyak vizet. Így a megmaradt kenyeret elmajszoltam magában.
A teheneket egy fiatal napszámos kiterelte az istállóból.
– Ma velem jössz legeltetni! – mondta. Nem volt messzi a legelõ. A távolban egy kukoricatábla zöldellt. – Arra kell ügyelned, hogy a tehenek együtt maradjanak, nehogy a kukoricásba menjenek! – oktatott a legény.
Ez aztán nagy munka – gondoltam. Hosszú botommal kényelmesen sétáltam az állatok körül. Délben egy asszony hozott nekünk ebédet, ami szalonnából, kenyérbõl, meg egy fej hagymából állt. A délelõtt elég hamar eltelt, de a délután sehogy sem akart befejezõdni. Este, mikor a nap lebukóban volt, hazatereltük a teheneket.
Másnap mindezt egyedül kellett csinálnom. Délben újra szalonna volt a menü, amit ímmel-ámmal faricskáltam a bicskámmal. Nagyon unatkoztam. A terelõ kutyákkal próbáltam barátságot kötni, de nem sok sikerrel, mert nem tudtam nekik semmiféle finomságot adni. Így csak vánszorogtunk árnyékot keresve a rekkenõ hõségben. Már harmadik napja õriztem a teheneket, mikor a melegtõl elnyomott az álom. A tehenek ez alatt bementek a kukoricásba.
Szilasi úr üvöltése térített magamhoz:
– Agyonütlek, te k... kölyök, ha a teheneim betegek lesznek!
Nagy nehezen összetereltem õket, de másnap már nem küldtek tehenet legeltetni. Inkább a libák õrzését bízták rám. Ez nehezebb volt, mint a tehénpásztorkodás, mert a gúnárok minduntalan meg akartak csípni. Csak a botommal tudtam távol tartani õket. Így pár nap múlva ezt sem bízták rám. Nem csoda, mert sok liba lesántult...
Pénteken megbíztak a fehércseresznye szedésével. kaptam egy kosarat a gazdámtól, aki utánam szólt, hogy holnap piac lesz a faluban. Másztam nagy örömmel. Nehezen telt a kosár! Én viszont úgy jóllaktam, hogy a hasam is megfájdult. Másnap korán reggel elindultunk a faluba. Én a kocsi mellett baktattam, mert a gazda nem engedett felszállni, nehogy a sok cseresznye megfeküdje a gyomromat! Elfáradva lemaradtam a szekér mögött, Szilasi úr bevárt, némi veszekedéssel tetézve...
A vidéki piac érdekes volt: a sok zöldség, gyümölcs, nyüzsgés, kiabálás, alkudozás, káromkodás... Mindez újdonságot jelentett számomra. Feladatom az volt, hogy a kirakott árut figyeljem, nehogy valaki meglopja. Ahogy álldogáltam, arra lettem figyelmes, hogy egy fiú a cseresznyés kosarat figyeli. De hiszen ez a Zombori Bandi, a csoporttársam! Szinte egyszerre üdvözöltük egymást.
– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem örvendezve.
– Úgy, mint te! Én is a gazdámmal vagyok, Õ árul, én meg megléptem egy kicsit körülnézni a piacon. Csuda klassz cseresznyét árultok! Igazán adhatnál belõle!...
– Ez most nem megy, mert a gazdám figyel és igen szigorú ember! De gyere el vasárnap a Szilasi tanyára, rengeteg van még a fán!...
– Hát jó! De te hogy nézel ki, csak nem vagy beteg? Tiszta seb az arcod, meg a karod. Mi van veled?
– Nekem nagyon sokat kell dolgozni a tanyán, enni meg alig adnak. A szalonnára már rá sem tudok nézni, mert gyakran avas. Este kapok valami meleget, de az se sok!...
– Az én gazdám, az öreg Mihály bácsi nagyon rendes, hát még a felesége! Igaz, néha el-eltûnök pár órára, hogy szundítsak egy fa tövében.
Nagyon vártam a vasárnapot. A tanya népe misére ment a faluba. Engem is hívtak, de én nem mentem, mert fáradt voltam, de fõleg a barátomaat vártam. Tizenegy óra felé megérkezett.
– Na végre, megtaláltam ezt az eldugott porfészket! – mondta.
– Másszunk fel a fára, mindjárt jobb kedved lesz! – invitáltam a nagy cseresznyefa felé. Közben elpanaszoltam, mennyire rosszul érzem itt magam. Már nagyon unom a reggeli almozásokat, a kemény tornácot.
– Hát miért nem írsz levelet a szüleidnek? – kérdezte teli szájjal. – Nekem szerencsém van, mert annyit eszem, amennyi belém fér. Rendes ágyban, szalmazsákon alszom.
– Hát én azt sem tudom, hogy néz ki a házuk belülrõl, soha nem hívtak be!
Végül úgy döntöttem, hogy írok édesanyámnak. Egy darab papírra leírtam, hogyan élek a tanyán és hogy mindig éhes vagyok... Bandi eltette a levelet és megígérte, hogy másnap a faluban postára adja.
– Na, most már indulnom kell nekem is! – mondta. – Csak szedek még egy kis csereszynét az útra. – Az inge már teli volt, mikor hallottuk, hogy megjöttek a lovaskocsival. Gazdám épp a fa árnyékában állította meg a lovakat.
– Gyertek le a fáról, az anyátok egyforma istenit! – ordította. – Mit képzeltek, azért van a cseresznyefa, hogy ti lelegeljétek a drága gyümölcsöt?!
Leugráltunk, aztán futás hanyatt-homlok, ki a mezõre. Én csak este mertem elõkerülni a vacsoraosztásnál. Lestem ám a gazdám, de szerencsémre nem volt ott. Így kaptam egy kis birkaguylást, amit befaltam. Este a vackomon elnyújtózva arról álmodoztam, milyen jó lenne otthon lenni!
Nehezen teltek a napok! A hajnali almozás, a disznóólak takarítása, a cipekedés. Már csak egy hét van hátra, ezt csak kibírom valahogy! – biztattam magam fáradságomban. Már elfelejtettem a barátomat is, a levél kiment a fejembõl...
Egy nap éppen a baromfiudvart söpörtem, mikor megjött édesanyám. Még a szám is tátva maradt a meglepetéstõl. Hát még õ, hogy megdöbbent, mikor meglátott!
– Kisfiam! – kiáltotta. – Hogy nézel ki?! Te jóságos ég. Mit csináltak itt veled? Most azonnal velem jössz! Hazamegyünk!
– De a holmim! – riadoztam.
– Nem kell semmi! – megragadta a kezem. – Megyünk a vonathoz!
– De a gazda!...
– Nem érdekel a gazda! Senki sem érdekel! Viszlek haza!
Kihúztam magam és büszkén lépkedtem anyám mellett, a vasútállomás felé. Csak a szemem volt könnyes. Vézna gyermekkorom kiszolgáltatottsága, megalázottságaa tört fel belõlelem. De jó, hogy akkor még édesanyám kezébe kapaszkodhattam...
