Fekete eper


   Ezerkilencszáznegyvenháromban történt Budapesten. Egy elővárosi, kis családi házban, közel a vasútállomáshoz, lakott egy serdülőkorú legényke. A fiúcska az elemi iskola tanulójaként élte a szegény gyerekek hétköznapi életét.
   Édesapa nélkül nevelték a nagyszülők. Édesanyja, tüdőbetegsége miatt, sokszor volt szanatóriumban. A nagyapa keresete elég szűkösnek bizonyult a rendes megélhetéshez. A kisfiú, látva a mindennapi gondokat, egyre csak azon törte a fejét, hogyan tudna segíteni nagyszüleinek, akiket nagyon szeretett. Főleg a hó végi napok bizonyultak kilátástalanul nehéznek. Ilyenkor sok esetben hitelbe vásárolt a nagymama, amit aztán a következő fizetésből kiegyenlítet. Emiatt majdnem mindig adósságban éltek.
   Egy napon a kisfiú a nagyobb iskolatársaitól megtudta, hogy a vasúthoz keresnek diákokat nyári szünidei munkára, amely abból állt, hogy a felnőtt krampácsoló előtt haladva a gazt, füvet ki kellet húzni a vágány mellől. Egyszóval gaztalanítani kellett a vágányokat. A jó kereset reményében a kisfiú is jelentkezett, de sovány, alacsony termete miatt csak próbaidőre vették fel.
 Nagyon büszke volt magára. Úgy próbált viselkedni, hogy komoly munkásnak látszódjon. Persze akármilyen komoly volt, mégsem alkalmazták. A krampácsoló munkás mindig a sarkában állt, és sok esetben, miatta nem tudott tovább haladni. A fűcsomókat nem lehetett kihagyni. Így hát egy hét leteltével erősebb fiút alkalmaztak helyette.
 Azzal vigasztalta magát, hogy nemcsak ő, de sok-sok cimborája is otthagyta ezt a fárasztó munkát. Nem bírták az egész napos hajlongást. Délutánra már alig tudtak kiegyenesedni.
  Házuk udvarán egy hatalmas fekete eperfa állt. Amikor valami bánat vagy szomorúság érte, ha megharagudott az egész világra, erre az eperfára menekült bánatában.
  Ebben az esetben is ez történt! Nagyon szégyellte a történteket és a véznaságát. Az eperfán gubbasztott egész délelőtt. A vasútra gondolt, miközben a már érett, szép nagy-szemű epreket eszegette. Legfőbbképpen a pénzkereset lehetősége kötötte le gondolatait. Egyre csak azon törte a fejét, hogyan tudna segíteni a család szűkös anyagi helyzetén. Itt, az eperfán támadt az a remek ötlete, hogy a szépen megérett eperszemekkel kéne valamit kezdeni. És ekkor egyszer csak észrevette a kerekes kút mellett álló szép, fehér, zománcozott vödröt, mely arra várt, hogy valaki telimerje vízzel! Gondolatát egy gyors tett követte. Leugrott a fáról, felkapta a vödröt, és újra a fán termett vele. Gyors mozdulatokkal teleszedte fekete eperrel.
   ‑ Mamikám, légy szíves, vedd el a vödröt tőlem, de vigyázz, mert teli van eperrel!
   ‑ Jövök már, jövök! De mondd, minek ez a rengeteg fekete eper? A szád is teljesen lila. Hogy nézel ki? A vizes vödör is fekete lett!
   ‑ Édes Mamikám, ezt a vödör epret kiviszem a vasútra, megpróbálom eladni. Akármennyit kapok érte, jól járunk!
   ‑ Hogy képzeled? El sem bírod a vödröt. Különben is, mire odacipeled, összetörik az egész, levet ereszt.
   ‑ Akkor is megpróbálom!
   ‑ Hát, ha mindenáron meg akarod próbálni, nem bánom, vidd! Úgy csináld, hogy a vödör aljára tegyél egy sor eperfa levelet, erre fektess egy sor kiválogatott, legszebb epret, de csak lassan, óvatosan rakosgasd, hogy ne törjön a gyümölcs. Ha kész, akkor megint jöhet a falevél, és az eper sor. Ezt addig folytasd, amíg nem telik meg a vödör. Adok neked egy vizes bögrét, azt óvatosan rakd teli, és kínáld kedvesen a beérkező vonat utasainak! Ha szerencséd van, pénzt is kaphatsz érte.
   A kisfiú örömében ugrándozni kezdet, s közben egy nagy puszit nyomott a nagymamája arcára.
   Másnap reggel korán kelt és vidáman szedte a frissen érett epreket, úgy, ahogy azt a nagyija tanácsolta. A teli vödör nagyon nehéz volt, lassan haladt a vasútállomás felé. Többször megállt, úgy érezte, hogy a karja menten kiszakad a vállából. De mindez nem érdekelte, csak a keresetre gondolt.
   Amikor az első szerelvény befutott az állomásra, ő már a tele bögrével kínálgatta az epret, a vonat ablakán kihajoló utasoknak.
   ‑ Én is kérnék kisfiú, nekem is adjál! Mennyibe kerül?
A fiúcska osztogatta, de pénzt nem mert kérni érte. Volt persze olyan utas is, aki szerencsére, amikor visszaadta a bögrét, nem felejtett el beletenni pár fillért, de volt, aki még egy pengőt sem sajnált a mézédes, friss eperért…
   A kisfiú futva szaladt haza az üres vödörrel. Szinte repülve ugrott a nagyija ölébe, aki a meglepetéstől alig kapott levegőt.
   ‑ Nagyikám, nézd! – mennyi pénzünk van! Ezt mind neked adom.
   ‑ Hogy’ képzeled? Ezt te kerested, a tied, kis unokám!
   ‑ Nem az enyém - feleli a kisfiú -, ez az egész családé. Te kezeled a pénzt, nagyikám, hát ezt is légy szíves kezelni!
    A nagymama szemeiben könnycseppek tornyosultak a meghatottságtól, a konyhakredenc felé fordult, hogy az unokája ne lássa mennyire elérzékenyült.
   A kisfiú minden reggel a vasútállomáson kínálgatta a frissen szedett epret. A kereseti lehetőség sajnos nem tartott sokáig, mert a gyümölcs teljesen beérett, lehullott a fáról.
   A vakációnak hamar vége lett! Így hát a kis pénzszerzési lehetőség is elapadt. A kisfiú szomorúan vette tudomásul vége az eperszezonnak, újra tanulni kell!...
*
   Egy alkalommal az iskola falitábláján a következő felhívás volt olvasható: "Jelentkezzen az a tanuló, aki el tudna látni egy cipődoboznyi selyemhernyót eperfa levéllel, és gondozná addig, míg a hernyók begubóznak. A gubókat átveszi a begyűjtő állomás, és némi kézpénzt fizet érte.” Óriásit kiáltott örömében, és máris az igazgatói iroda előtt toporgott, nehogy lemaradjon a selyemhernyóról…
    De erről majd legközelebb számolok be…

JKL