A minap a 211-es autóbuszon
utaztam a kora délutáni időben. Utas kevés, így kényelmesen elhelyezkedtem a
négyes ülés egyikében. Természetesen a menetirányba nézve. Lakótelepi házak,
egy kis erdőrészek váltakozva követték egymást. Úgy belemélyedtem a nézegetésbe,
hogy alig vettem észre a következő megállóban, felszálló hölgyet.
A farmernadrágos nő megállt a
kocsi elejében, és körülnézett. Majd a mellettem lévő ülésre lehuppant.
Ránéztem, elég csinosnak mondható, ridiküljét kezében szorongatva kényelembe
helyezte magát. Az arca kissé fáradtnak látszott. Én úgy tippeltem, hogy valami
gondja lehet, bár a gondban lévő nők nem szoktak a hajukkal túlzottan sokat
törődni. Úgy látszik tévedtem, mert egy kevéske idő után megigazítva haját,
kellemes parfümillat keringet körülöttem.
Egyszer csak, a telefonja
csengése zavarta meg nézelődésemet. Fene ezt a telefont, gondoltam magamban.
Egy pillanatra zavarban volt, majd keletlen mozdulattal a táskájában kotorászni
kezdett.
Rövidke hallózás után. Ki az?
– nem ismerem. A telefonját teljes hangerőre állítva nyilván azért, hogy a busz
motorjának erős hangja ellenére beszélgetni tudjon.
– Gondoltam, hogy már nem
ismeri meg a hangom, tudja én vagyok az, akivel a netten összefutottunk.
– Ja igen most, hogy mondja,
már ismerős.
– Ne haragudjon a zavarásért!
De olyan keveset tudok magáról, pedig olyan szimpatikus volt a hangja, azóta is
sokat gondoltam magára. Vajon szőke, barna, vagy netán fekete hajat visel? Na
és a szemei vajon, milyen színűek?
– Ne haragudjon most a buszon
ülök, igaz nincsenek sokan. Barna a
hajam eltalálta! A szemeimről nem beszélek, majd talán egyszer meglátja. Maga
hol van? – honnan beszél?
– Ugye nem haragszik meg rám, ha azt mondom
tegeződjünk, tudod így könnyebb beszélgetni. Én Tápiószecsőről beszélek, és te? – Én budapesti buszon ülök. Nem bánom
tegeződjünk. Mit csinálsz ott?
– Itt
lakom Szecsőn. Itt élek. Ja hadd
mutatkozzam be engem
Sándornak hívnak, de nyugodtan
szólítsál csak Sanyinak, Sanyikának! Téged hogy hívnak?
– Engem Borbálának, azaz Borinak szólítanak.
– Milyen kedves neved van
Borika. Méltó a szép hangodhoz. Ugye nem baj, ha megkérdem asszony vagy, netán
egyedül élsz, el tudom képzelni, milyen rossz lehet egy pesti lakásban egyedül
élni.
– Igen egyedül élek,
ráhibáztál. De kezdem megszokni.
– Ezt nem értem egészen?
– Pedig nagyon egyszerű.
Algériában éltünk kiküldetésben, a férjem építészmérnök. De elhagyott a
csibész, sőt engem haza tranzporált, hogy együtt lehessen az új nőjével.
Kénytelen voltam hazajönni, mert beadta a válókeresetet. Hát szerencsémre, a
szerencsétlenségemre a lakás az enyém. Ennyit megérdemlek 10 évi házasság után.
– Sajnálom, biztos vagyok benne, hogy nem te
voltál a hibás. Még lakásod is van! Ezek után, hogy lesz? – ilyen csinos nő nem maradhat partner
nélkül.
– Honnan tudod Sándor, hogy én milyen csinos
vagyok. Nem is vagyok csinos. Partnerrel sem dicsekedhetem. Manapság félni kell
a férfiaktól, sok a megbízhatatlan, szélhámos.
– Azért vannak rendes emberek is. Te ilyet
érdemelsz. Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk. De ne ítélkezzél, ilyen
könnyelműen a férfiakról! Inkább meséljél még magadról. Alacsony vagy? Esetleg
magas? Szeretsz szórakozni? Milyen zene a kedvenced? Tudod engem sok minden
érdekel. De örülök neked.
– Már sokat is mondtam magamról. Most én
kérdezek, de őszintén válaszoljál Sándor. Ugye te nem vagy nős?
– Á dehogy vagyok! – elváltam, de nem én
voltam a hibás, nem- értettük meg egymást. Tudod nehéz természetű…..
– Ne is folytasd. Tulajdonképpen te hány éves
is vagy Sanyika?
– Én, én, én vagyok hetven, de csak évvége
felé leszek annyi, de ki sportolt, békés jó ember vagyok! És azt mondják, hogy
még ötvennek sem nézek ki. Borika! – miért tetted le a telefont, vagy csak
megszakadt a vonal? Pont ilyenkor. Még a címedet sem mondtad meg!
– Ez nem lehet igaz, engem csak az öreg
férfiak tudnak megtalálni. Ez hihetetlen! A férjem még Algériában is tudott
magának egy fiatal nőt fogni! Nekem meg nem sikerül csak öreg pasikba botlani. Ha ápolónőre van szüksége,
akkor a vöröskeresztnek udvaroljon ne nekem. Még, hogy elhamarkodottan
ítélkeztem.
A Borika nevezetű hölgy, korát meghazudtoló
gyorssággal leszállt a végállomáson, de még annyi ideje volt, hogy hátra nézzen
egy pillanatra, rajtam felejtette a szemét, majd elviharzott.
Érdekes gondolkodásra késztetett, vajon az én hetvenkilenc évem. Nem
számít öregkornak?