Kakukk

  Gyermekkorom csodája volt a nagyapám kakukkos órája.

Nagyon tetszett, nem győztem csodálni a kismadarat, amit eleinte igazinak hittem.

  De, múltak az évek. Jött a háború! – költözködés, kibombázás. Annyi minden, más történt az életemben. A kakukkos óra feledésbe került.

  Most, hogy idős lettem, sokszor visszagondolok a szülői házra. Szüleimre, nagy szüleimre, de valahogy a kakukkos óra nem jutott eszembe, mindaddig, míg egy alkalommal egy régiség piacra nem keveredtem. Tébláboltam ide-oda, ráértem. Egyszer csak az egyik standnál a bazáráru között megláttam egy kakukkos órát. Jé, ez olyan, mint a nagyapa órája volt. Rögtön hatalmába kerített a nosztalgia, ezen belül is a gyerekkori emlékeim. Nem mozdultam, csak álltam és bámultam az órát. Igen, pont ilyen volt a nagypapáé is. Átugorva az évtizedeket, csak a kakukkos órát néztem. Nem érdekelt semmi, csak a gyerekkorom emlékei.

  Már jó ideje állhattam ott, hol az órát néztem, hol az eladót bámultam.

  – Meg akarja venni, vagy nem?! – förmedt rám az eladó.

  – Igen, megveszem, válaszoltam, még mindig a látvány hatása alatt.   – Mennyibe kerül, kérdeztem? Félénken félve attól, hogy nem lesz, annyi pénz nálam. Egy kis gondolkozás után, rávágta ezer forint az ára és hozzátette, se több, se kevesebb. Rendben, válaszoltam és máris magamhoz szorítottam az órát. Rohantam haza. Pucolgattam, nézegettem. Azt rögtön észre is vettem, hogy nem működik. Sebaj majd én megjavítom! És máris szétszedtem, de nem akart elindulni.

  Másnap a Keleti Pályaudvar környékén jártam. Egy órajavító műhelyre lettem figyelmes. – Bementem, hogy vállal e kakukkos óra javítást? – Természetes, volt a válasza. – De látnom kell az órát, hozza be megnézem.

  Másnap, már nyitás előtt ott toporogtam, hónom alatt egy karton dobozban az órával. – Ja, maga volt itt tegnap, – Mennyiért javítaná meg? – kérdeztem. Most fizessen 800 Ft-ot és egy hét múlva, megmondom mennyibe fog kerülni a javítása. Kicsit elszomorodtam, de se baj egy hét nem a világ, gondoltam.

  Alig vártam a hét leteltét, nyitásnál már ott voltam. – Ja, igen a javítási idő két hét, az ára tizenhatezer Ft.

  – Hát ez az ára? Csak ámultam, de kérem én kis nyugdíjas, vagyok! Próbáltam egyezkedni. De nem sikerült. Na, jó mondtam, akkor elviszem az órát. Ezzel a honom alatt az órával hazamentem. Mondanom se kell, mennyire el voltam keseredve. Megint szét- szedtem, csak nem akart működni.

  Az interneten keresgélés közben találtam Kispesten egy órás mestert. Elsétáltam oda. Egy idős, régi vágású bácsika fogadott. Elmondtam neki a problémámat, szívesen meghallgatott. Úgy láttam, nem sok dolga van. – Hozzam be, közölte velem, látni szeretné! Ez már jó jel, gondoltam. Rohantam haza!

  Csak másnap reggel tudtam elvinni az órát hozzá.

Megnézte a szerkezetet. Rögvest megállapította, ez orosz óra az ingája hiányzik, nem lehet sok baja, de ő nem vállalja, mert ilyen régi órákkal már nem foglalkozik.

  Ellenben kérdésemre válaszolva mondta, hogy tud Lőrincen egy órást. Igaz, hogy már bezárta az órajavító műhelyét, de próbáljak vele beszélni, hátha elvállalja a javítását. A Török utcában lakik! – az ötvenes villamos végállomásától a második utca sarkán.    Próbálgattam rábeszélni az öreg órás bácsikát, vállalják el a javítást! Megfizetem jelszóval. Neki ugyan lenne egy ingája az órához. De az ezer forintba kerülne, de nem nyúl bele a szerkezetbe, vigyem csak el a Baranyai úrhoz. Ha ő sem vállalná el, akkor hozzam vissza, majd keres megoldást az óra sorsára. De én megvenném az ingát, próbálkoztam nála. Nem, nem adja. Biztos van a másik órásnak, kár lenne két ingáért fizetni.

  Két nap elteltével, lányommal elmentünk Lőrincre. A villamos végállomástól legyalogoltunk két utcasarkot. A baloldali járdán. Érdekes, ez nem a Török utca, valami nem kerek! – állapítottuk meg a lányommal. Lehet, hogy rosszul értettük, talán nem kettő, esetleg három utcasarok. Ne menjünk tovább, ennyire messze nem lehet a Török utca. Itt már járókelőket sem találunk, nem még a Török utcát. Ott látok egy benzinkutat. Azok biztos tudják, merre menjünk!

  – Kérem, mi itt nem ismerünk ilyen utcát! Már egy jó pár éve itt dolgozunk a kollegámmal, de itt nincs az olyan utca, amit keresnek.

  – Pedig itt kell lenni, erősködöm!

  – Kérdezzenek mást, ha nekünk nem hisznek!

  – Menjünk most már visszafelé, mondja lányom. – Te várjál csak, ott a kertben, kapálgat egy néni. Nála biztos szerencsénk lesz.

  Kétszer is jó hangosan kellett köszönni, mire a nénike megértette, hogy mit is keresünk. – Ilyen utca itt nincs, felelte kérdésünkre. Hát, akkor be lettünk csapva, vagy rosszul értettük az utca nevet.

  Rosszkedvűen fordultunk a Béketéri végállomás felé.

  Elkeseredett bandukolásunk közben, hátunk mögül kiabálást hallottunk. Megálltunk, visszanézve egy idős néni integetett felénk. Mit akarhat ez a mamuska, nem loptunk, nem is akarunk eladni semmit, miért rikácsol. Ez a kapálgató néni, mondja lányom.

  – Kedveseim, mondta nagy lihegés közepette: biztos, hogy a Török utcát keresik? – Nem a Törökbálint utcát? Mert az most hagyták el, a túloldalon van. – Köszönjük szépen, biztos az lesz, amit keresünk. Szegény nénike, ennyit rohant utánunk, hogy segítségünkre lehessen. Hiába, az idős kora ellenére szívügye lehet a mi kakukkos óránk. De honnan tudhatta, hogy mit keresünk?

  Megkönnyebbülve mentünk megint visszafelé. Átérve az út túloldalára, máris megláttuk a keresett utcát. Felsóhajtottunk. Végre!

  A sarkon egy kicsit tanácstalanul álldogáltunk, mert furcsa mód a sarokházat most építik. Itt még nem lakhat senki. A szemközti háznál se névtábla, semmi életjel, biztos dolgoznak, állapítottuk meg.  Végig mentünk a Törökbálint utcán azzal a gondolattal, hogy biztos az utca másik végén lévő utolsó ház lesz az órás háza.

  Megint nagyot tévedve, ballagtunk vissza az üllői út felé. Hát nem lehet igaz, hogy ezt az órásmestert nem találjuk meg. Tudjuk, hogy Lőrincen lakik, tudjuk, hogy a Törökbálint utcában a sarkon kell lenni a házának. Végig jártuk a hosszú utcasarok házait, de semmi nyoma a kakukkos óra mesterének. Már–már lemondtunk a keresésről. Amikor az Üllői úthoz közeledve, az egyik családi ház udvarán észrevettünk két fiúcskát játszani. Már minden lehetőségről lemondva, csak úgy félvállról beszóltam a drótkerítés mögött játszadozó gyerekekhez! – Öcsike, nem ismertek ebben az utcában egy órás bácsit? – a Baranyai bácsit, igen, és fáradtságtól, elcsigázott arcomat rögtön mosolygósra váltva kérdeztem, hol lakik? Ott a túloldalon abban a zöldkerítéses házban. – Köszönöm, köszönöm, és máris a zöld kerítést megtalálva nyomtam a két csengőt egyszerre.

  Semmi, a kutya sem ugat, pedig a csengő mellett ott a harapós kutya felirat. Meg kétszeri, háromszori csengetés után rájöttünk arra, hogy senki nincs otthon.

  Egy kis tanakodás lányommal, aztán közös erővel kiokoskodtuk, hogy írunk neki egy pár sort, megadva a telefonszámunkat. De mire? Sikerült egy kis papírt találnunk, a szél felkerekedett. Lányomnál még toll is volt. Így hamar elkészült a levélke. Ezzel a papír darabkával a kezemben a postaláda felé fordulva bele akartam dobni a ládikóba cetlimet, de ebben a pillanatban egy erős széllökés kitépte kezemből a papírt és bevitte a ház udvarra, ott görgette levelünket tovább.

  Ez nem lehet igaz! Már majdnem csúnyát mondva, a méregtől nem látva, eszembe jutott, hogy biztos a jó Isten nem akarja, hogy legyen kakukkos órám. Ezt tudomásul véve, lányommal összenézve nagyot nevettünk. Irány az 50-es villamos! Hazaérve kartondobozával együtt eltüntettem, ne is lássam többet ezt az ócska kakukkos órát.

  De, mit ad Isten, késő délután megszólalt a telefon.

  – Jó estét kívánok, Baranyai Ferenc vagyok, az órás. Megtaláltam az udvaron a levelét. Holnap délelőtt itthon vagyok, hozza el a kakukkost, megnézném, miért nem működik.

  –  A meglepetésemet félretéve mondtam, viszem, ott leszek.

  Másnap reggel izgatottan kelve, arra gondoltam mégis lesz kakukkos órám.

  – Nézze, ebből az órából hiányzik az inga, ezt az egész órát fel kell újítani. Ha gondolja egy hét alatt kész lesz. Tízezer Ft-ba fog kerülni a felújítása. Már majdnem igent mondtam, de a számon kiszaladt, kérem én kis nyugdíjas, vagyok. Nekem ez sok pénz!

Na jól van, én is nyugdíjas vagyok, magának megjavítom:  5000 Forintba fog kerülni. – Rendben, mondtam. Hívjon, ha kész az óra.

  Türelmesen vártam a hétvégét, már azon gondolkodtam, hogy a kis unokám mennyire fog csodálkozni, amikor meglátja az óraházából előbújó madárkát, aki még kakukkolni is fog.

  Még jó, hogy nem időzítettem be jövetelét. Az órás mester nem jelentkezett! Felhívjam(?) – ne hívjam(?), ha hívom, még azt hiszi, hogy türelmetlen vagyok. Ha viszont nem hívom, akkor azt hiheti, hogy nem érdekel az órám, nem lehet sürgős.

  Így őrlődtem a következő héten is. Már két hete, hogy nála van az  órám. Talán nincs hozzá alkatrész? – vagy netán jobb munkája  akadt, esetleg nem ért rá?

  A harmadik hét elteltével, már nagyon ideges lettem. Mi a csudáért nem jelentkezik a mester?  Gondoljon, amit akar, én akkor is felhívom, nagyon kíváncsi vagyok!

  – Jó napot Baranyai úr! Érdeklődőm mikor lesz kész a kakukkos órám? – Na végre! – már azt hittem nem is kell az órája. Mondtam, egy hét múlva kész!

  – Vártam a telefonját, hogy mikor jöhetek az óráért, miért nem   hívott?

  – Megmondtam, amit mondtam. 1 hét múlva hallgathatja a kakukk ébresztőjét.

  – Én meg vártam a hívást.

  – Na, jól van, jöjjön a kakukkjáért!

  – Már indulok is volt a válaszom.

  Nagy izgalommal vettem ki a dobozából. Felakasztottam a már előre elkészített helyére. A láncára akasztottam a súlyokat, az inga is a helyére került. Nagy izgalommal löktem meg az ingát, na, na most kell elindulnia! És képzeljék elindult. Még megvártam a kakukkolást. Gyönyörű egy példány állapítottam meg.

Azóta is jár, igaz naponta kb. tízpercet, siet. De nagyapám eszembe jut, ahányszor az órára nézek...