Rövidnadrágos szilveszter

Rövidnadrágos óévi búcsúztatóra készült a magyar kolónia egy afrikai ország fõvárosában. Azért írom, hogy rövidnadrágos, mert a nagy meleg, és a 97–98 fokos páratartalom miatt, ha az ember tehette, rövidnadrágot viselt. 
    – Három nap múlva elbúcsúzunk az óévtõl, ez nem is volna baj, de legalább malacsült lenne a szilveszteri asztalon. Malacpecsenye nélkül átmenni az újévbe! 
    – Milyen remek dolog lenne egy egészben sült malacka, szájában almával. A jó ropogósra sült bõrére igazából lehetne fröccsözni... 
    Így beszélgetett a misszióvezetõ beosztottjával, miközben felmérték a kertet, hol lehetne felállítani a szilveszteri nagy asztalt. 
    – Hát ez csak álom marad, ezen a vidéken, ahol vallási megfontolásból nem eszik a disznóhúst. Te János, körülnéztél már egy kicsit, hátha valahol mégis árulnak disznót? 
    – Körbejártam már az összes üzletet, piacot, de majdnem mindenütt csak halat lehet kapni, hiába, tengerparti város, itt a hal a divat. 
    – Ne is emlegesd, mert már a gondolatától is kiütést kapok! 
    Vasárnap lévén, kis családommal sétálni indultunk a városba. Véletlenül betévedtünk a városi állatkertbe. Sokféle tarka-barka állatot láttunk. Az óriás papagájoktól a legkülönbözõbb majomfajtákig, szinte minden vadállat jelen volt. Már igen elfáradtunk, de kislányom mindig elõreszaladt, így utána kellett mennünk. Egyszercsak egy ól elõtt bámészkodott el. 
    – Gyertek gyorsan! Ez meg milyen állat, ami a földet túrja? Ilyet még nem láttam! 
    Egy hatalmas fekete koca túrta a földet, s körülötte sok apró malacka szaladgált. Rögtön a táblára néztem, melyen a „Vietnámi házidisznó” felirat volt olvasható. Mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy egy afrikai állatkertben disznó is van. 
    Valami átvillant az agyamon! 
    Másnap délelõtt reklámszatyorba tettem két üveg whiskyt, egy karton amerikai cigarettát, nem szóltam senkinek. Újra elmentem az állatkertbe. 
    – Jól van, megvagytok méág, malackáim – mondogattam magamban, ahogy az állatkertbe értem. Ott tébláboltam ide-oda, de senkivel sem tudtam beszélni malac ügyben. Akkor megvárom az etetési idõt, gondoltam és lassan sétálgattam, fél szemmel a disznóólt figyelve. Kora délután lett, mikor megjelent egy sovány, középkorú férfi és egy vödör moslékot öntött az állatoknak. Ez az én emberem, mondtam magamban, és mellé somfordáltam. Megkínáltam cigarettával, pechemre elfogadta, mert így nekem is rá kellett gyújtanom, nekem, aki sohasem dohányzik. Aztán igyekeztem a malacokra terelni a szót. A közelgõ ünneprõl és a magyar szilveszteri szokásokról meséltem neki. Érdeklõdtem, hogy hol lehetne venni egy kis malacot. Közben egy üveg italt kivettem a szatyorból és a kezébe nyomtam, újévi jókívánságaim közepette. 
    Újdonsült ismerõsöm nagyon meghatódott ettõl a gesztustól, és én pimaszul kihasználva meghatódottságát, rátértem a lényegre. 
    – Szeretnék egy ilyen kismalacot hazavinni, persze nem élve, tettem hozzá. 
    Az állatgondozó elkomorodott, aztán a kezemben lévõ szatyorra nézett. Majd némi gondolkozás után azt javasolta, hogy beszéljek az igazgatóval, õ nagyon rendes ember. Rögtön meg is mutatta, hol az irodája. Bement elõre, jelezvén, hogy várjak. Egy pár perc múlva megjelent és közölte velem, hogy az igazgató úr fogad, menjek be. 
    Kölcsönös üdvözlésesk és bemutatkozások után elõvettem a reklámszatyor tartalmát, hozzátéve a nagykövet úr újévi jókívánságaiból még egy csokorra valót. Nagy örömmel fogadta az ajándékot, látszott a szemein a boldogság, miközben a kezemet rázogatta. Én rögtön belekezdtem a mondókámba, hogy mi magyarok nagyon tiszteljük a hagyományainkat és mások szokásait, de most bajban vagyunk, ugyanis malacsülttel szoktuk ünnepelni az új esztendõt... Nálunk ez azt jelenti, hogy még gazgadabb lesz az új év, mint az elõzõ, de sajnos itt önöknél nem lehet malacot kapni. Ha tudta segíteni az igazgató úr hagyományaink megõrzésében egy malackával, a nagykövet úr nagyon boldog lenne. 
    – Hát nem is tudom, sajnos csak fekete malacaink vannak, az is vietnámi, ha az jó lenne? – volt a megnyugtató válasz. 
    – Igen, jó – válaszoltam rögtön. 
    – Természetes, máris intézkedem. – Odaszólt a háta mögött támaszkodó gondozónak, hogy a monsieur által kiválasztott malacot ölje le. 
    Meleg kézszorítások közepette elköszöntem az igazgatótól. Majd újra szemrevételeztem a malackákat, megsaccolva, melyik fér be a repikonyha sütõjébe. 
    – Holnap reggelje jó lesz, ha elkészítem? 
    – Nagyon jó, de ugye szõrteleníteni is fogja? 
    – Ahogy kívánja, Monsieur, úgy készítem el holnapra. 
    Nagyon vártam a másnap reggelt. A malacka meg rám várt, szépen letisztítva. Már így is gusztusos volt. Titokban becsempésztem a konyhába, és feleségem segítségével megsütöttem. A sörrel való locsolgatástól szép barnás, hólyagos lett a bõre... 
    A szilveszteri vacsoraasztalt körbeültük mi rövidnadrágos férfiak és a csinosan felöltözött asszonyok, gyerekek. A töltött káposzta nagyon finom volt, de én és feleségem a következõ fogásra tartalékoltunk helyet. A tányérokat észrevétlenül kicseréltük, majd éjfél elõtt egy fél órával mindenki legnagyobb csodálkozására az asztal közepére került egy igazi sült malac, szájában alma helyett naranccsal, és frissen sült krumplival körítve. 
    A meglepetés nagy volt, de legjobban a misszió vezetõje lepõdött meg. Mielõtt szóhoz jutott volna, csak annyit mondtam: 
    – Hiába, malacsült nélkül nem lehet új évet ünnepelni!