Sorozáson


   Zavardi százados méla unalommal rakosgatta papírjait sorba. Valójában nem szerette az irodai munkát. De két évvel ezelőtt, jutalomból kapta ezt a kényelmesnek mondható sorozói feladatot a kerületi Kiegészítő parancsnokságon. Egy ilyen nyüzsgő, mozgó embernek ez tulajdonképpen nem is jutalom, hanem büntetést jelent. Visszautasítani nem merte, de nem is lehetett. A parancs az parancs, így hát kelletlenül, unott arccal végezte az újoncok összeírását. Palántai szakaszvezetőt osztották mellé segítségnek talán abból a megfontolásból, hogy Zavardi századost kímélni kell, még akkor is, ha tíz éve van a nyugdíjazásáig.
  – Kezdjük el, százados elvtárs, legyünk túl a mai adagon!  Én sem bánnám, ha már délután lenne, remélem ma több értelmes bevonulóval lesz dolgunk, mint tegnap!
 – Jöjjön az első! Gyerünk, gyerünk! No, mondja a nevét!
 – Sánta Sá
 – Nem azt kérdeztem, hogy miért biceg! Kár a gőzért, mivel ha biceg, akkor is alkalmas nálam! Ugye, a szakaszvezető elvtárs is egyetért velem! A nevét mondja jó hangosan és főleg érthetően! Értve vagyok?
 – Sánta Mi
 – Nem elég, hogy sánta, még süket is! – akkor is katona lesz! Majd a seregben rendbe hozzák a süketségét. Mióta süket?
 – Nem vagyok süket, Sánta vagyok!
 – Engem az érdekel, hogy így született? – a mindenit nem tudok hangosabban kiabálni.
– Nem kell, mert én Sánta Sá…
– Akkor nem süket?
– Nem kérem.
– Na, kezdje megint, a nevét mondja végre?
   – Maga meg mit rángatja a kabátomat szakaszvezető
        Százados elvtárs szólhatok? Itt a kartonja előttem!
        Nem érdekel.
   – Miért nem ezzel kezdte? Jó akkor nem Sánta.
– De igen is, az vagyok! Apám is az szegény, Sánta.
– Nem érdekel, ha Sánta, akkor sem érdekel az apja.
– Mit rángat megint szakaszvezető?
– Csak azt akarom mondani, hogy ez a neve. Sánta
– Akikor nem Sánta nem süket?
– Nem százados elvtárs Sánta Sándor a neve.
– Akkor is katona lesz!
. És nem akarom megúszni a katonaságot, bár van, aki megússza, és ez nagyon elgondolkoztató! Százados elvtárs szerint, van, akit hazaküldenek, és nem kell katonának lennie?
   – Itt én kérdezek, – nem maga! Világos? Apja neve?
   – Az előbb is mondtam már: Sánta Sándor.
   – Írja szakaszvezető elvtárs?
   – Igen meg vagyok vele!
   – Jó, akkor menjünk tovább! Anyja neve?
   – Sánta Sándorné. Ezt sem tudják? Mi más lehetne az anyám neve, ha az apám Sánta Sándor, akkor az anyám is Sánta Sándorné lehet! Ha csak
   – Elég, hagyja abba! Az anyja leánykori nevéről van szó!
   – Hát miért nem így kezdték? Ja, azt nem tudom, kérem! Leánykorban nem ismertem az anyámat! Talán az apám tudja, őt kéne megkérdezni!
 – Nem tudja az anyja leánykori nevét? Ez elképesztő, ez nem igaz, ilyen nincs!
 – De van, kérem! Miért is kellene tudnom, még soha senki nem kérdezte tőlem. Felénk, a soron, az anyákat szokták ugyan emlegetni, de név nélkül. Bizony elég sűrűn előfordul.
 – De azt csak tudja, hogy mikor született?
 – Azt nem tudom, kérem, de azt látom, hogy elég idősek az öregeim.
 – A százados elvtársat az érdekli, hogy maga mikor született.
 – Ja, hogy én mikor születtem? Fogas kérdés, de ezt határozottan tudom, hogy 1935-ben. Úgy karácsony táján. Tudom, mert nagyon várták, hogy a Jézuska, fiút hoz-e, vagy lányt. Gáspár bátyám mondta, hogy leányt akartak, de én kiszúrtam velük. Meg is érdemlem, most mehetek katonának. De lehet, hogy mégis ünnep után születtem, mert ünnepek alatt nem illő születni, ezt egyszer a bábától hallottam, mikor a gebe öcsém született. De lehet, hogy 29-én születtem.
 – Testvérei vannak?
 – Vannak hát! Milyen család az, ahol nincsenek testvérek ki is, utálnának minket a telepről.
 – Hányan vannak?
 – Mindjárt mondom, kérem! Van először a Sánta Jenő, de ő már három hónap után leszerelt. Neki ennyi idő is elég volt, hogy mindent megtanuljon, amit kellett. Aztán van a Sánta Gedeon, ő nagyon beteg, fertőző betegsége van. Két hónap alatt sem tudták meggyógyítani, el kellett hagyni a katonaságot. Pedig úgy szeretett katonának lenni.
 – Mi baja volt a testvérének?
 – Azt nem tudom, kérem, titkolták előttem, nehogy megkapjam én is. Folytathatom? Vannak még testvéreim. A Sánta Berci, jaj, az nagyon rendes fiú kérem, szívesen eljött volna helyettem katonának, de én nem akartam. Én is szívesen járnék csizmában nem csak ő! Lányok neveit is mondhatom? – Igen? – Azt hittem a lányok nem kellenek a katonaságnál. No szóval, van a legöregebb, a Sánta Rozi, aztán jön a középső a Sánta Sári, maguknak elárulhatom, hogy őt már láttam a múltkor egy katonával viháncolni.
 – Nem érdekel! Csak a testvéreinek a neveit mondja be az írnoknak!
 – Jó, kérem! Csak segíteni akartam. Ott van még a Sánta Luca, jó.
 – Mondtam már, hogy nem érdekel, csak a nevét kértem!
 – A Sánta Jocó, de ő még szopik. Igaz nem az anyja tejét, mert neki nincs, hanem a
 – Mondtam már, hogy nem érdekel! Apja foglalkozása?
 – Ja, hogy mit csinál? Arra tetszik gondolni, semmit.
 – Hogy, hogy semmit, akkor miből élnek?
 – Ilyenkor semmit, mert nem lehet téglázni, túl hideg a víz, fázik benne a keze, nem tudja formázni a téglát.
 – Volt katona?
 – Még nem, de most majd leszek! – azt tetszet mondani, még ha sánta vagyok, akkor is leszek katona.
 – Nem azt kérdeztem, hogy maga volt-e, hanem, hogy az apja volt-e katona?!
 – Ne tessék kiabálni velem! Nem szívelem azt az embert, aki velem kiabál!
 – Nem kiabálok, csendben legyen, az írnok elvtárs nem tud írni!
 – Kár akkor minek ül itten? Nem értem!
 – Mondtam már, csak arra feleljen, amit kérdezek! Tehát nem tudja, hogy volt-e az apja katona?
 – Nem tudom, kérem, nekem nem mondta. Lehet, hogy más
 – Jó, rendben van! Milyen betegségei voltak?
 – Ja, az volt bőven! Ilyen is olyan is, meg más milyen is. Az attól függött, hogy mit kellett csinálnom. Ha iskolába kellett mennem, akkor általában a vesém fájt. Mire kivizsgáltak már eltelt egy hét. De volt ezen kívül száz másféle bajom. Elmondhatom? Ha a százados elvtársat érdekli, elmondom!
 – Nem érdekel!
 – Akkor meg minek tetszett kérdezni?
 – Mert a kartonra rá kell írni. A szomszéd szobában lesz az orvosi vizsgálat.
 – Majd értesítjük, hogy mikor kell bevonulnia. Elmehet!
 – Nem most kell katonának lennem? Kár! Már úgy beleéltem magam, itt olyan jó, meghallgatják az embert, nem úgy, mint az utcasoron. Nem maradhatnék mégis, csak úgy kivételesen?
   Zavardi százados most megtörülte verejtékező homlokát, és arra gondolt, megkímélje-e a katonatársait ettől a fickótól, vagy keserítse-e meg pár évre vele az ő életüket is. Kezébe, majd egy kicsit a szájába vette a tollat, még mindig vacillált, aztán egy hirtelen mozdulattal ráírta a papírra: „Részemről alkalmas!”
   – Most pedig menjen az orvosi szobába, ott megtud mindent!
 – Nagy szépen köszönöm a jó indulatát, de nem maradhatnék mégis?
 – Menjen, mert már várják!