Zavardi százados méla
unalommal rakosgatta papírjait sorba. Valójában nem szerette az irodai munkát.
De két évvel ezelőtt, jutalomból kapta ezt a kényelmesnek mondható sorozói
feladatot a kerületi Kiegészítő parancsnokságon. Egy ilyen nyüzsgő, mozgó
embernek ez tulajdonképpen nem is jutalom, hanem büntetést jelent.
Visszautasítani nem merte, de nem is lehetett. A parancs az parancs, így hát
kelletlenül, unott arccal végezte az újoncok összeírását. Palántai
szakaszvezetőt osztották mellé segítségnek talán abból a megfontolásból, hogy
Zavardi századost kímélni kell, még akkor is, ha tíz éve van a nyugdíjazásáig.
– Kezdjük
el, százados elvtárs, legyünk túl a mai adagon!
Én sem bánnám, ha már délután lenne, remélem ma több értelmes bevonulóval
lesz dolgunk, mint tegnap!
– Jöjjön az
első! Gyerünk, gyerünk! No, mondja a nevét!
– Sánta Sá…
– Nem azt
kérdeztem, hogy miért biceg! Kár a gőzért, mivel ha biceg, akkor is alkalmas
nálam! Ugye, a szakaszvezető elvtárs is egyetért velem! A nevét mondja jó
hangosan és főleg érthetően! Értve vagyok?
– Sánta Mi…
– Nem elég,
hogy sánta, még süket is! – akkor is katona lesz! Majd a seregben rendbe hozzák
a süketségét. Mióta süket?
– Nem vagyok süket, Sánta vagyok!
– Engem az
érdekel, hogy így született? – a mindenit nem tudok hangosabban kiabálni.
– Nem kell, mert én Sánta Sá…
– Akkor nem süket?
– Nem kérem.
– Na, kezdje megint, a nevét
mondja végre?
– Maga meg
mit rángatja a kabátomat szakaszvezető
–
Százados elvtárs szólhatok? Itt a kartonja előttem!
–
Nem érdekel.
– Miért nem
ezzel kezdte? Jó akkor nem Sánta.
– De igen is, az vagyok! Apám is az szegény, Sánta.
– Nem érdekel, ha Sánta,
akkor sem érdekel az apja.
– Mit rángat megint
szakaszvezető?
– Csak azt akarom mondani,
hogy ez a neve. Sánta
– Akikor nem Sánta nem
süket?
– Nem százados elvtárs Sánta
Sándor a neve.
– Akkor is katona lesz!
. És nem
akarom megúszni a katonaságot, bár van, aki megússza, és ez nagyon
elgondolkoztató! Százados elvtárs szerint, van, akit hazaküldenek, és nem kell
katonának lennie?
– Itt én
kérdezek, – nem maga! Világos? Apja neve?
– Az előbb is mondtam már: Sánta Sándor.
– Írja
szakaszvezető elvtárs?
– Igen meg
vagyok vele!
– Jó, akkor
menjünk tovább! Anyja neve?
– Sánta Sándorné. Ezt sem tudják? Mi más
lehetne az anyám neve, ha az apám Sánta Sándor, akkor az anyám is Sánta
Sándorné lehet! Ha csak…
– Elég,
hagyja abba! Az anyja leánykori nevéről van szó!
– Hát miért nem így kezdték? Ja, azt nem
tudom, kérem! Leánykorban nem ismertem az anyámat! Talán az apám tudja, őt kéne
megkérdezni!
– Nem tudja
az anyja leánykori nevét? Ez elképesztő, ez nem igaz, ilyen nincs!
– De van, kérem! Miért is kellene tudnom,
még soha senki nem kérdezte tőlem. Felénk, a soron, az anyákat szokták ugyan
emlegetni, de név nélkül. Bizony elég sűrűn előfordul.
– De azt csak tudja, hogy mikor született?
– Azt nem tudom, kérem, de azt látom, hogy
elég idősek az öregeim.
– A százados
elvtársat az érdekli, hogy maga mikor született.
– Ja, hogy én mikor születtem? Fogas kérdés,
de ezt határozottan tudom, hogy 1935-ben. Úgy karácsony táján. Tudom, mert
nagyon várták, hogy a Jézuska, fiút hoz-e, vagy lányt. Gáspár bátyám mondta,
hogy leányt akartak, de én kiszúrtam velük. Meg is érdemlem, most mehetek
katonának. De lehet, hogy mégis ünnep után születtem, mert ünnepek alatt nem
illő születni, ezt egyszer a bábától hallottam, mikor a gebe öcsém született.
De lehet, hogy 29-én születtem.
– Testvérei
vannak?
– Vannak hát! Milyen család az, ahol
nincsenek testvérek ki is, utálnának minket a telepről.
– Hányan
vannak?
– Mindjárt mondom, kérem! Van először a
Sánta Jenő, de ő már három hónap után leszerelt. Neki ennyi idő is elég volt,
hogy mindent megtanuljon, amit kellett. Aztán van a Sánta Gedeon, ő nagyon
beteg, fertőző betegsége van. Két hónap alatt sem tudták meggyógyítani, el
kellett hagyni a katonaságot. Pedig úgy szeretett katonának lenni.
– Mi baja
volt a testvérének?
– Azt nem tudom, kérem, titkolták előttem,
nehogy megkapjam én is. Folytathatom? Vannak még testvéreim. A Sánta Berci,
jaj, az nagyon rendes fiú kérem, szívesen eljött volna helyettem katonának, de
én nem akartam. Én is szívesen járnék csizmában nem csak ő! Lányok neveit is
mondhatom? – Igen? – Azt hittem a lányok nem kellenek a katonaságnál. No
szóval, van a legöregebb, a Sánta Rozi, aztán jön a középső a Sánta Sári,
maguknak elárulhatom, hogy őt már láttam a múltkor egy katonával viháncolni.
– Nem
érdekel! Csak a testvéreinek a neveit mondja be az írnoknak!
– Jó, kérem! Csak segíteni akartam. Ott van
még a Sánta Luca, jó.
– Mondtam
már, hogy nem érdekel, csak a nevét kértem!
– A Sánta Jocó, de ő még szopik. Igaz nem az
anyja tejét, mert neki nincs, hanem a…
– Mondtam
már, hogy nem érdekel! Apja foglalkozása?
– Ja, hogy mit csinál? Arra tetszik gondolni,
semmit.
– Hogy, hogy
semmit, akkor miből élnek?
– Ilyenkor semmit, mert nem lehet téglázni,
túl hideg a víz, fázik benne a keze, nem tudja formázni a téglát.
– Volt
katona?
– Még nem, de most majd leszek! – azt
tetszet mondani, még ha sánta vagyok, akkor is leszek katona.
– Nem azt
kérdeztem, hogy maga volt-e, hanem, hogy az apja volt-e katona?!
– Ne tessék kiabálni velem! Nem szívelem azt
az embert, aki velem kiabál!
– Nem
kiabálok, csendben legyen, az írnok elvtárs nem tud írni!
– Kár akkor minek ül itten? Nem értem!
– Mondtam
már, csak arra feleljen, amit kérdezek! Tehát nem tudja, hogy volt-e az apja
katona?
– Nem tudom, kérem, nekem nem mondta. Lehet,
hogy más…
– Jó, rendben
van! Milyen betegségei voltak?
– Ja, az volt bőven! Ilyen is olyan is, meg
más milyen is. Az attól függött, hogy mit kellett csinálnom. Ha iskolába
kellett mennem, akkor általában a vesém fájt. Mire kivizsgáltak már eltelt egy
hét. De volt ezen kívül száz másféle bajom. Elmondhatom? Ha a százados
elvtársat érdekli, elmondom!
– Nem
érdekel!
– Akkor meg minek tetszett kérdezni?
– Mert a
kartonra rá kell írni. A szomszéd szobában lesz az orvosi vizsgálat.
– Majd értesítjük, hogy mikor kell bevonulnia.
Elmehet!
– Nem most kell katonának lennem? Kár! Már úgy
beleéltem magam, itt olyan jó, meghallgatják az embert, nem úgy, mint az
utcasoron. Nem maradhatnék mégis, csak úgy kivételesen?
Zavardi
százados most megtörülte verejtékező homlokát, és arra gondolt, megkímélje-e a
katonatársait ettől a fickótól, vagy keserítse-e meg pár évre vele az ő
életüket is. Kezébe, majd egy kicsit a szájába vette a tollat, még mindig
vacillált, aztán egy hirtelen mozdulattal ráírta a papírra: „Részemről
alkalmas!”
– Most
pedig menjen az orvosi szobába, ott megtud mindent!
– Nagy szépen köszönöm a jó indulatát, de nem
maradhatnék mégis?
– Menjen,
mert már várják!