Péter az ágy szélén ült, izmos karjait felemelve
mélyet lélegzett, majd megfeszítette kidomborodó izmait, úgy, hogy a karjain,
vállain csíkokban feszültek az izom- kötegek.
Álmosan az órájára nézett, mely a kis
asztalkán hivalkodó szögben (kissé elfordítva) díszelgett. Aztán visszabújt az
ágyába. Még egy kicsit maradok, ma úgy sincs suli. Szemét lehunyta, próbált nem
gondolni semmire, de ez ma nem sikerült. Pedig milyen jó lenne gondolatok
nélkül lazítani. Fejére húzta a párnáját, de hiába, gondjai kavalkádja rögtön
hatalmába kerítették. A folyton járó agyát, nem bírta pihenésre kényszeríteni.
A
mindennapos rettegés újra elővette.
Vajon édesanyja és kishúga, na meg a drága nagyszülők sejtenek-e
valamit? Hogy az ő szemük fénye! Mit csinál éjszakánként. Mindig netten, elegánsan, jókedvűen, de
belülről bűntudatot érezve ment el otthonról esténként. Ez így megy már, több
mint féléve. Nappal az iskola, készülés az érettségire. Délután testépítés,
éjszaka pedig mosolyogva részt venni a Chippendale fiúk sztriptíz műsorában.
Hej, ha ezt
az anyám megtudná! Bíz óriási családi botrány lenne belőle. Nem elég, hogy
szegény mama egyedül nevelt húgommal együtt. Egy óriási csalódáson esett
keresztül, mikor apám váratlanul elhagyta. Húgom akkor még csak hároméves volt.
Még egy csalódást nem valószínű, hogy gyenge idegzete kibírna. Mikor apám
kiköltözött a család életéből, én voltam anyám legfőbb vigasza. Meg is ígértem
neki, hogy mindig mellette leszek, nem fog bennem csalódni, jól fogok tanulni.
Nem fogok bánatot okozni neki.
De már
kifogyott minden szövegem, kimaradásaim igazolására. A pénzre kell gondolnom,
milyen jó, hogy tudok segíteni a család anyagi helyzetén. Ezt a barátaimnak
köszönhetem, akik beprotezsáltak ebbe az önmutogatós pénzkereseti lehetőségbe.
Mikor pénzt
akarok adni anyának állandóan hazudoznom, kell. Biztos nem értené meg
pénzkeresetem forrását. Így hát csak annyit mondok, hogy voltam a barátaimmal a
nagyvásártelepen trógerolni. Ilyenkor
anyám nagyon megsajnál, és nagyon kér, hogy inkább az érettségire készüljek,
majd csak megleszünk valahogy. Mindig megfogadtam, de hát jön a pénz! Hetente
két-három alkalommal is. Eleinte csak hetente egyszer vettem részt a vetkőző
számokban, de ma már egyre többen és gyakrabban igénylik a fiatal lányok a
szórakozásnak ezt a formáját. Igazgatóm hallani sem akarja, hogy ritkábban
lépjek dobogóra.
– Hát nem
veszi észre fiatalember, a lányok őrjöngnek, mikor meglátják a kreolbőrű
alakját, a kis ágyékkötőre koreografált mozdulatait. Mérgelődött a
direktorom. –Maga nem szeret dolgozni?
Vagy olyan jól megy, hogy már a pénzre sincs szüksége? Pedig maga úgy vonzza a pénzt, mint a
mágnespatkó a szeget.
Nem tudtam, mit feleljek erre. Igazgatóm nem
tudja, hogy anyám nem is sejti, mivel foglalkozom. Ha tudná biztosan, nem
engedné, hogy a kisfia teste mutogatásával keresse a pénzét. Bár már gondoltam
rá, hogy abbahagyom, de a pénz és barátaim vonzereje sem kevés. Az
izomfejlesztő kondíciótermek költsége bizony elég magas. Kereset nélkül nem
tudnék gyakorló órákat venni. Szegény nagyszüleim, vajon meddig tudok még a
szemükbe nézni úgy, hogy ne tükröződjön benne a hazugságom? Ki fog egyszer
árulkodni anyámnak? Melyik lány akar, majd kisajátítani magának? Vagy én nem
zugok- e bele valamelyik nézőmbe? Sokszor előfordult, hogy ugyanazt az arcot
több este is látom.
Nagyon
szégyellném a dolgot, ha kitudódna. Csak legalább egy évig tudjam még titokban
tartani, akkor talán autót is fogok venni, de mit mondok, hol vettem ennyi pénzt?
Újra hazudnom kell majd? Minden barátomnak van már kocsija, aki a Chippendale
műsorban vetkőzik. Végül is én sem maradhatok le mögöttük, mit szólnának hozzá a
barátaim – tépelődött magában Péter.
Most már nem
érdemes elaludni, kiment az álom a szememből.