Ezt az említésre méltó történetet, egy gyermekkori testi-lelki jó barátom mesélte el nekem, mikor is a körúti Gong eszpresszóban, az egykori törzshelyünkön véletlenül találkoztunk.
Egy konyakos kávé mellett beszélgetni kezdtünk. A szokásos udvariassági szövegek után azon kaptuk magunkat, hogy gyermekkorunk közös élményeit felelevenítve, nosztalgikus hangulat vett erõt rajtunk. Jenõ barátomon észrevettem, hogy e meghitt pillanatban elmélyedve valami mélyrõl feltörõ eseményt szeretne nekem elmesélni.
A második konyak után ki is buggyant belõle a sóhaj:
– El kell, hogy mondjam szívem nagy bánatát, de nehezen tudom rászánni magam! Most, hogy már szegény anyám két éve elment, egyszerûen nem bírom magamban tartani a titkomat. Úgy gondoltam, te vagy a legrégibb és a legjobb barátom, hát neked mesélem el életben maradásom történetét. Kérjél még egy konyakot, aztán fizesd ki, hogy ne zavarjon minket senki.
– Várom, csak ki vele, mondd, mi nyomja a szíved? – próbáltam vidámabbra fogni a drámai bejelentés hangulatát. Hiszen ekkor még nem gondoltam, hogy egy valóban szomorú történetnek leszek a fültanúja.
– Anyám pár nappal halála elõtt mondta el életben maradásom történetét. Az 1940-es években egy pesti polgári család ötödik leány gyermekekeént koptatta a közeli gimnázium padját. Csinos, vékony, törékeny leányka volt. Azidõtájt két nõvére halt meg tüdõbetegségben. Az orvosok még akkoriban tehetetlenek volta a halálos betegséggel szemben, mindig a jó levegõt emlegették, mintha csak ez lett volna az egyetlen gyógyír a gyógyulásra. Anyám testvérei halála után nagyon megrémült és rettegett a halálos kórtól. Úgy érezte, hogy el kell menekülnie ebbõl a betegséggel telített családi légkörbõl, ahol csak egy téma volt napirenden: az átkozott tüdõbaj.
Anyámnak voltak udvarlói szép számmal, de amint megtudták, hogy tüdõbajos család, hamar odébbálltak. Így múlt az idõ. Anyám csak sóhajtozott: – De jó lenne minél elõbb elkerülni messzire innen, drága Istenem, nem szeretnék én is a nõvéreim sorsára jutni. – Így fohászkodott minden este.
Egy nyári napon, mikor az iskola már bezárta kapuit, anyám megismerkedett egy fiatalemberrel. Mindig hegedûvel a hóna alatt haladt el a mama szobájának ablaka elõtt. Anyámnak ugyan túlzottan nem imponált Jenõke – mert így hívták –, de amikor az kedvesen mosolyogva köszöntötte, mint régi ismerõst, õ is elfogadta közeledését és esti beszélgetésekbe elegyedtek. Jenõke elmesélte, hogy esténként némi pénzért hegedülni jár egy vonós kvartettbe, de friss vasútmérnöki diplomával a zsebében állást keres. Anyám is elmondta, hogy két nõvére meghalt tüdõbetegségben. Jenõt egyáltalán nem zavarta a közlés, sajnálatát fejezte ki és továbbra is kereste az alkalmat a találkozásra anyámmal. Egy esetben bemutatta tudását anyám ablaka alatt. Valami csodálatos szép, szomorú melódiát játszott, ami nagyon meghatotta a nagyamamát és anyámat.
Késõbb nagyapám hozzájárulásával Jenõke tiszteletét tehette nálunk. Nagyapa elbeszélgetett vele, majd vallatóra fogta a szimpatikusnak talált fiatalembert. Jenõke õszintén elmondta, hogy szülei zsidók, rendes, becsületes iparos család gyermeke. Nagyapám borotvált kopasz feje vörössé változott és igyekezett a látogatást nagyon rövidre fogni, mondván, hogy Ilonka lányának még sok a dolga a konyhában. Jenõke szinte megérezte a hirtelen változást és udvariasan elköszönt.
Az öregnek szimpatikus volt Jenõke, de családszeretete és féltése mindenek elõtt állt számára. A zsidó származás valóban nem volt jó ajánlólevél abban az idõben, így nagypapa aggodalma érthetõnek látszott. Erõs és határozott fellépéssel akarta tudtára adni családjának, hogy nem kíván belekeveredni semmi olyan dologba, ami a családra nézve hátrányos lehet.
Jenõ távozása után nagyapám kifakadt: – Pont ezt a zsidó gyereket kellett idehoznod! Többet meg ne lássalak vele, mert agyonütlek mindkettõtöket!
Anyám az este nagyon sírt, szégyellte magát, hogy ezek után hogyan fog Jenõ szemébe nézni. Ezen az álmatlan éjjelen szerette meg igazán a szegény mérnököt. Akkor döbbent rá igazából, hogy valóban szerelmes lett ebbe a fiúba és képes lenne érte mindenre.
Anyám elmondta Jenõkének, hogy a család és fõleg a nagypapa nem szívveli, mert zsidó: – De engem nem érdekel! – jelentette ki hevesen – én szeretlek, veled szeretnék bolgod lenni, Jenõkém! Ha te is így érzel, kimenthetsz ebbõl a légkörbõl, bárhová hajlandó vagyok veled elmenni!
Jenõ is úgy érzett, mint Ilonka, egyre jobban és jobban megszerették egymást.
– Jenõ, vigyél el ebbõl a házból!
– Tudom édesem, de a háború, a németek, a zsidóüldözés kezdetét vette.
– Itt nem lesz semmi a fõvárosban – nyugtatta Ilonka. – Nem kell félned, különben is veled vagyok.
Egy nap Jenõ közölte Ilonkával, hogy talált egy olcsó bérû kis lakást. – Ha akarod, összeköltözhetünk, és hamarosan megtartjuk az esküvõt.
– Igen, akarom! – kiáltott fel Ilonka nagy boldogan és Jenõke nyakába ugrott.
Egy kis józsefvárosi kápolnában esküdtek meg jenõ hamis keresztlevelével. Úgy döntöttek, hogy ha Ilonka szülei sem lesznek ott, akkor Jenõ sem hozza el a szüleit.
Nagyapa Ilonka eltûnését kitagadással torolta meg, hallani sem akart róluk. Csak nagymamám elejtett szavaiból tudta meg, hogy lánya Jenõ felesége lett, és valahol a Józsefvárosban laknak. Ilonka nem mert hazamenni látogatóba, csak nõvéreivel találkozott idõnként és tõlük tudta meg a család híreit. Magdi nõvére menyasszony lett. A család esküvõre készült.
Nagyon fájt neki, hogy az õ házasságát nem ismerte el a nagyapa. Sokat bánkódott, hogy nõvére esküvõjén nem lehetett ott. De esténként Jenõ karjaiban nyugalomra talált. A háború közeledett, egyre többet lehetett hallani a zsidóüldözésrõl, a deportálásokról. Hiába bíztak abban, hogy az országot, a fõvárost elkerüli a zsidóüldözés. Sajnos a helyzet az idõ múlásával egyre tragikusabbá vált. Gettókat hoztak létre. Kötelezõvé vált a zsidócsillag hordása.
Egy vasárnap reggel Ilonka nem arta férje mellõl felkelni. Csak húzta az idõt, találgatta, vajon Jenõke mit fog szólni hozzá, ha megtudja az örömhírt. Örülni fog vagy veszekedni, igaz veszekedni soha sem szoktak, de azért a szíve remegett.
– Édesem, Jenõkém, légy szíves, simogasd meg a hasamat, ez most nagyon fontos.
– Örömmel drágám, de nem szoktál te ilyet kérni tõlem, mit jelentsen ez?!
– Csak simogasd meg, ne kérdezz semmit, úgy szeretném! Édesem, tudod, hogy most mit simogatsz? – és huncut mosoly jelent meg Ilonka arcán. – Hát a fiadat vagy a lányodat, te csacsi.
– Ilonkám édes, igaz lehet mindez? Valóban gyermeket vársz? – és millió puszival köszöntötte felesége hasának azon tájékát, ahol a gyerek helyezkedett el. – Drágám, nagyon boldog vagyok, hát apa leszek! Ezért nem akartál te ma felkelni. Ne is kelj fel, ma maradj az ágyban. Én mindent megcsinálok helyetted, így ünnepeljük a jó hírt, édesem.
– Hát nem bánom, ma kényeztethetsz, de holnaptól már nem.
A hetek, hónapok gyorsan teltek, az események gyors egymásutánban követték egymást. A németek bevonultak az országba, Budapest is megszállás alá került, megkezdõdtek a deportálások.
Ilonka már az utolsó hónapokban járt, amikor egy ízben az anyjával találkozott a Keleti pályaudvar várótermében. Anyja a családról beszélt – nagypapáról, aki talán már meg is bánta a kitagadást, búskomor emberré vált...
– Nõvéreid jól vannak, boldogok, csak hát a megszállás... Ne élnénk állandó rettegésben a háború miatt.
Ilonka a váróterem ablakából észrevette, hogy egy csapatnyi csillaggal jelölt embert hajtanak a vágányok között egy marhavagonokból álló szerelvény felé. Hirtelen iszonyú szívdobogás kapta el, gyorsan elköszönt anyjától, és áldott állapota ellenére rohant haza. A kapuban a házmesterné figyelmeztette, hogy ne menjen fel a lakásba.
– De hát ez a mi lakásunk – próbálta magyarázni Ilonka.
– kedvesem, ha nem akarja, hogy magát is elvigyék, akkor tûnjön el innen gyorsan, olyan messzire, amilyenre csak tud.
– Az nem lehet, hogy Jenõt elvigyék! – Elrohant a hatodik kerületbe Jenõ szüleihez, de minden hiába, ott sem talált senkit, csak a lepecsételt lakást.
Ilonka magába roskadva ült le az utcán a járda szélére, s kitört belõle a zokogás: – Ez nem lehet igaz! Milyen boldogok voltunk, Istenem, és mindjárt itt lesz a gyermekünk, azt fel kell nevelni. Nem, nem lehet igaz, Jenõ biztos elõ fog kerülni. Nem hagyhat itt, mikor nemsokára apa lesz! Biztos elengednék, ha megtudnák, hogy a felesége várandós, most fogok szülni a napokban.
Már késõ délutánba hajlott az idõ, mikor ráeszmélt, hogy valamit tenni kellene. Mi lesz most, hogyan tovább? Nem ismer senkit, aki befogadná, ilyen különös állapotban. Lassan szülei lakása felé vette az irányt. Az ajtóban megállt, nem merte megnyomni a csengõ gombját. Csak állt – állt, csodára várva. Végül leült a küszöbre, mint egy kutya, aki bebocsátásra vár.
Nagypapa nem szólt semmit, csak az orra alatt motyogta:
– Megéreztem, hogy ez lesz. – Aztán felsóhajtott és kibökte: – De zsidó gyereked lesz!
– De apa!
Kis gondolkodás után nagyapja kijelentette:
– Nem engedhetem meg, hogy az unokám áldozat legyen!
Ilonkát néhány nap múlva heves fájdalmak lepték meg. A család bekísérte a Vas utcai kórházba, de elõtte nagyapa anyám tiltakozása ellenére minden olyan papírját elégette, ami bizonyatotta házasságát.
A kórházba érve, a folyosón erélyes hangon kezdte szidni anyámat:
– Te szégyentelen, van bõr a képeden hazajönni, most bezzeg jó vagyok, mikor törvénytelen gyereket hozol a világra! Drága kedves nõvérke, segítsen kérem, ez az istenverte lányom mindjárt szülni fog! Világra hoz egy zabigyereket, mit érdemel az ilyen lány, segítsen már, kérem, nem látja, hogy vajúdik? Még rosszul is lehet! Ezt egyenest a szülõszobába kell vinni! Köszönöm, doktor úr! Ugye foglalkozik a lányommal? Bár nem érdemli meg a szégyentelen, mert lefeküdt valami jött-menttel és eltitkolta az apja elõl. De majd adok én neki, csak jöjjön haza!
– Ne kiabáljon itt, jóember, várjon odakint!
– Nagyon köszönöm. Te asszony, maradjál csendben, ne szólj, nehogy elrontsál valamit – súgta a felesége fülébe. – Idáig jól mennek a dolgok. Nahát, még a szülészet is tele van, micsoda világ!
– Megvan a kiabálós bácsinak a fiú unokája. Nemsokára megnézhetik.
– Na végre, van egy fiú is a családban, nem csak lányok. Ez igen, ez a kis vasgyúró gyerek igazi katolikus, még a kinézete is az, ugye lányom? Én örökbe fogadom becsülettel, fel fogom nevelni, Isten engem úgy segéljen! Hallotta, nõvérke? És ma a is, doktor úr? Én leszek a felnevelõ papa, az én nevemet fogja hordani.
Hazaérve nagyapám kijelentette a családnak:
– Ezt a gyereket nem fogják a nácik koncentrációs táborba küldeni. De most gyorsan lakást kell változtatunk, ajol nem ismernek minket, nem jelenthet fel senki.
Anyám ragaszkodott ahhoz, hogy apám eredeti keresztnevét viseljem. Így is kereszteltek meg.
Anyám soha többé nem ment férjhez, gyári munkásként dolgozott és nagyszüleimmel egyetemben felneveltek engem. Apám soha többé nem került elõ, hiába várt rá anyám.
Barátom szava megállt, és egy leheletnyi szünet után hozzátette:
– Anyám jóval késõbb csak annyit tudott meg apámról, hogy koncentrációs táborban látták Dachauban.
– Tulajdonképpen ki is vagyok én....? – rántott a vállán egyet, aztán felállt az asztaltól és a kijárat felé indult.
Felálltam én is, de nem tudtam szólni, csak némán mentem utána.
