Gyertyapanasz

A molettosan robosztus gyertya ott porosodott egy ritkán használt könyvespolc legfelsõ sorának utolsó tagjaként. Állt-állt türelmesen. Évek óta a régi könyvek kitámasztása volt egyetlen feladata. 
    Még soha életében nem fénylett, pedig ez lett volna a hivatása. Erre a célra készítették! – csak hát a kövérsége miatt inkább rámaszként szolgált. 
    Még ifjú korában nagy reményekkel feltöltõdve várta az ajándékbolt vitrinében, vajon a sorsa hova fogja sodorni? 
    Nagyaon bizakodó volt, teli lelkesedéssel, boldogsággal, égni vágyással. 
    Gyertyatársainak talán jobban sikerült az életük! Vagy még így sem? Kérdéses. 
    Mindig arról álmodott, hogy legalább évente egyszer egy igazi karácsonyfán fényeskedjen. Csodálják sárgás büszke fényét, felnõttek és gyerekek egyaránt. De ha ez nem sikerülne, legalább egy ünnepi vacsoránál éghessen, esetleg egy aranylagodalom világító dísze legyen. 
    Nem, neki a sors a kövérséget adta, még ki is faragták az oldalát, valami blõd motívummal, amit igazán nem is értett. De hála az elmúlt kornak, eennk a divatnak már vége. 
    És õ maradt szomorúan, de reménykedve: hátha felfedezik és örömet hozhat még valakinek. Néha ugyan megnézik, azután még beljebb tolják a megsárgult könyvek közé. 
    Ilyenkor csak álmodozik egy szép ezüst gyertyatartóról, mely kellemesene befogadná, õ egyenes tartással, de szerény lánggal hálálná meg a figyelmességet. 
    De nem így! – hogy nagy ünnepek táján eseteg egy portörlésre érdemesítenék. 
    – Lehettem volna templomi gyertya egy hatalmas oltár közepén, esetleg egy esküvõi torta elfújható fénye. Világítgattam volna egy sötét pincében, temetõben mécsesként egy szomorú fejfa elõtt. 
    – Pedig milyen szépen díszeleghetnék egy loknis kislány születésnapi tortáján várva, hofgy felcsendüljön a közismert dallam, Heppi börzéé tu jú és az örömkacajával egybe vegyült erõlködése, hogy egy szuszra kialudjak. Istenem, mily boldogság lett volna. 
    – Egy borospince jelzõgyertyájaként tengethetném életem. De vállaltam volna egy villanymentes övezet megvilágítását, vagy egy vidéki kocsma kecskelábú asztalán pislákolhatnék, vagy egy ünnepi körmenet baldachinja alatt lépegetõ püspök kísérõjének kezében világítanék. 
    – Szívesen lettem volna egy nosztalgiázni vágyó pár asztali fénye, egy magasban függõ csillár füstölgõ kékje, vagy éppen egy fényesre szidolozott falikar villogó tüze, melyet egy égõ bottal keltene életre. Egy huzatos kolostor el-elalvó lángja, meghitt hálószoba bizalmas gyertyája. beteljesült szerelmek ártatlan tanúja, esetleg leselkedõ szobalányok remegõ kezû cinkosa. 
    – Istenem, még mennyi minden lehettem volna! Most pedig szégyenkezve lapulok elfeledve és remegve várom likvidálásom egyszerû momentumát. 
    – Szégyellem fénynélküli életem, és azt, hogy szomorú valóság lett a végzetem.