Dezsőke

DEZSŐKE

 Életrajzi monológja

Haloványi Hamarovics Dezső a jó apámtól örökölt nevem. Becsületes jóravaló ember volt. Ha, minden igaz! Legalább is addig, míg meg nem születtem, anyám szerint. Ezt úgyis meg fogják érteni, de csak szép sorjában mindent. Az anyakönyvezető, mikor kiállította a születési anyakönyvi kivonatot, rossz helyen kezdte írni a nevemet, mert vagy az anyakönyvi kivonat bizonyult kicsinek, vagy a nevem hosszúnak. Az ügyeletes tisztviselő nem gondolt arra, hogy nem férek rá az okmányra. Csak annyit írt rá, hogy Hamaro, de ennek anyám semmi értelmit nem látta és hamar elhagyta az O betűt. Gondolta, hogy a magas iskolát, ha végzett tisztviselő úr ezt megteheti, hát akkor ő a saját gyerekével, miért nem tehetné meg, hogy egy nyamvadt O betűt lehagyjon a nevemről.  Különben is nekem kell felnevelni gondolta anyám. Ez nem az ő dolguk. Hamaro-nak semmi értelme sincs. De a Haloványi Hamar Dezső az már egy becsületes magyar névnek számít.
Valójában, ilyen formán lettem én 1-2 óra alatt Hamar Dezsőke! Mert, ezért anyám nem akarta meg kurtítani a nevem?  Hazaérve még melegében odaírta, hogy ke. Így, már jó lesz! – mondogatta magában.                                     Ezek után mindenkinek úgy mutatott be. Nézzék csak, milyen aranyos a kis Hamar Dezsőke.
Csak apám forgatta a fejét, szemeit kidüllesztve közölte anyámmal, hogy még ilyen csúnya gyereket nem látott, nevelje csak fel, ha már csak, ilyen bőgő szüleményt tudott a világra hozni. Nem kér belőlem. Anyám igyekezett bizonygatni, hogy valószínű elcserélt a bába. Vagy a jó isten azt akarta, hogy az apjára hasonlítson ez a gyerek. Mikor anyám unszolására apám másodszor is megnézett, rögtön Hegyeshalomnak vette az irányt. Azóta sem láttuk.
Az iskolaéveim is úgy teltek, hogy mindig az utolsó pad volt az enyém teljes terjedelmében. Míg a többiek ketten-hárman összepréselődve ültek, addig én kényelmesen uraltam az egész padot. Nem akart senki mellém ülni. Eleinte rossz volt, de hamar megszoktam a kényelmet. Ami aztán végig kísért egész élet utamon. Mint később megtudtam a tanító úr, azért ültetett az osztály végére, hogy a többi gyerek előre figyeljen, és ne az én szeneslapát füleimet nézze. De ettől különben sem kellett tartania. Elég volt, ha csak a szünetben látnak
Ahogy nőttem, egyre jobban kezdtek a lányok érdekelni. Persze nem a szépségemért néztek, amire én még, akkor nem gondoltam. Az iskolában, menekültek előlem, egy lánypajtáshoz sem tudtam közelíteni. Így aztán nem csoda, hogy kamasz koromban, nagy érdeklődés kerített hatalmába a női nem iránt. De csak sóvároghattam a szoknyák után.
– Ne törődj vele kisfiam, te is meg fogod találni a párodat, még úgyis fiatal vagy. Vigasztalt édesanyám.
Ahogy nőttem anyám egyre büszkébb lett rám. Mindentől óvott csak szépüljek, hajtogatta is gyakran. Még az elálló füleimet is egy szoros kendővel lekötötte éjszakára, hogy a füleim kisebbnek látszódjanak, és lapuljon a fejemhez. Nem értettem, mert én magamnak nagyon tetszettem. Néha a tükör elé álltam, grimaszokat vágtam, és rájöttem, hogy grimasszal sem vagyok csúnyább, és tulajdonképpen jóképű vagyok.
Szépen felnevelkedtem játszótársak nélkül, csak a kutyámnak tetszethettem, mert ő időnként játszott velem, de talán az is befolyásolta, hogy öreg volt és egyik szemére már nem is látott. De az is lehet, hogy sokat bámult engem, és a látvány tönkretette szemvilágát.
Én voltam az anyám kedvence, utánam jött csak a rozmár, azaz a kutyánk. Macskánk is volt, minden rám szánt simogatást, a kutya meg a nyami nevű macska kapta.
Hát ilyen kellemes, idillikus környezetben növögettem fel.
Katonakoromra már egész szép legény lehettem, mert rögtön felvettek a Hadseregbe. De lehet, hogy csak az ellenséget akarták velem ijesztgetni.
De kérem, higgyék el, jóképű katona lettem, azzal együtt, hogy mindig a társaim után kullogtam a sor végén. Egyszer úgy esett, hogy engem küldtek ki a temetőben. A honvéd sírok őrzésére. Egész éjjel ott álltam, de senki nem akarta a sírokat bántani. Olyan jól végeztem a szolgálatomat, hogy gyakori őrzője lettem a katona síroknak. Így megúsztam a gyalogsági kiképzés javát. Ennek, vagyis a két pofonnak köszönhetem a Terikével való megismerkedésem. Az úgy eset, hogy valószínű akkor elaludhattam, ugyanis megtanultam, állva aludni. Valaki olyan két pofont adott, hogy a honvéd kórház szájsebészetén kötöttem ki. Egy hatalmas nyakleves kíséretében, amit nem is nekem szántak gondolom. Egy Hamar Dezsőkét ki bántana éjjel? Két fogamat kellett kioperálni. Mert kilógtak a számból. S ki volt a kedves nővér, természetesen Terike nevű ápolónő. Ő meglátta bennem az igazi férfit. Az alatt a pár nap alatt, míg ott feküdtem, belém szeretett! Képzeljék csak el, mindig csak azt mondogatta, hamar gyógyuljon Dezsőke, meglátja, hamar felépül, hamar ki fogják szedni a varratot a szájából, hamar hazaengedik, enni fog hamar. Hát mondják, kérem nem egy drága nővér az ilyen. Rögtön feldagadt arcképpel szívembe zártam. Meg is kérdeztem tőle rögtön – Mondja aranyos nővérke és csókolózni is fogok tudni. ––Természetesen Dezsőke. Mire katona lesz, el is, felejti. Mit felejtek el? – a csókolózást? De hisz most vagyok katona! Ezek után elhatároztam csak Ő, Ő a nagy Őt, feleségül veszem! Micsoda pompás életem lesz nekem egy ilyen Terike mellett. Ő lesz a ház ura, nekem meg csak dolgozgatni kell, és élhetem a szerelmes férfi boldog életét.
Tercsikémnek szép berendezett lakása volt. Igaz, hogy kétszer elvált, de ez engem nem érdekelt. Anyám, csak azért imádkozik, hogy vissza ne költözzek hozzá. Mert szeretne még kicsit is boldog lenni. Főnökeim olyan rendesek voltak, hogy soron kívül leszereltek. És elintézték, hogy temető őrnek felvegyenek.
Én mindenáron, rendes, kényelmes életet akartam biztosítani Terikémnek. Megszoktam, hogy kiszolgálnak. Időnként a kocsma ajtón is be-betekintek. De mindig józan maradok.
Ahogy az évek múltak Terike egyre többet akart tőlem, hiába magyaráztam neki, hogy én csak a temető őrzéséhez értek, amit a temetkezési vállalat munkatársa végzek. De ő ezt nem akarta elhinni. Így kénytelen voltam bebizonyítani azzal, hogy sokat jártam a kollégákkal a temető melletti italboltba, mert ott találkoztak naponta az újdon sült barátaim is. De ezt se méltányolta Tercsikém.
Hej pedig nagyon szerettem, csak az zavart nagyon, mindig velem akart mindent csináltatni. Most javítsam meg a kilincseket, mert lötyögnek nagyon, aztán meg hordjam ki a hamut a cserépkályhából. De volt olyan eset is, hogy menjek le a pincébe fáért, sőt még olyat is mondott, fűtsek be. Én Haloványi Hamar Dezső ilyen alantas munkákat nem végezhetek, egyszer egy rokonom mondta anyámnak, mikor megkérte, hogy vásároljon be, mert anyám nem ért rá. Bezzeg nekem rá kellett érnem, nahát az a világ már megszűnt.
Hogy még én mossam ki a zoknimat, hát ez volt a csúcs. Anyámnak bezzeg volt ideje ilyesmire, csak Terkának nincs. Hát miért vagyok én nős ember, hogy nekem keljen Hamar Dezső főállású temetői őrnek mosni. Különben is előléptetés előtt állok, főnökeim a jó munkámért megígérték, hogy ha a temető portása nyugdíjba megy, engem fognak javasolni erre a fontos komoly munkára.
Igaz van még egy pár éve az öregnek. De erre büszke voltam, hogy a jövőm biztosítva lesz. Én megszoktam, hogy a munkahelyemen mindenki szót fogad nekem. Ebből következik, hogy a feleségemmel nézet eltérítéseim vannak. Drága Terikém ezt nehezen akarja megérteni. Egy Hamar Dezsőnek ne dirigáljon senki Én megszoktam, a csendet! Sajnálom Tercsikémet, de neki is tudomásul kell venni elveimet. Hát ez bizony estéimet szomorkássá tette. De így jó kedves jó kollégák megértették. Nappal Tercsi dolgozik, míg én éjjel. Ennek köszönhetően gyerek nélkül maradtunk. Amiért Terikém mindig szemrehányást tett. De lehet, örült titokban. Nem akarta megérteni, hogy az éjszakai műszakom alatt nem járhatok haza gyerekkészítés céljából. Ö pedig nappali műszakban dolgozott állandóan.
Így a boldogságunkra egyre kevesebb idő maradt. Ami azt hozta magával, hogy Terike egyre hűvösebbé vált irányomban. Amiért én úgy éreztem, hogy már mást szeret. Ugye kedves hallgatóim, megértik elkeseredésemet, és azzal foglalkozok már, hogy ott hagyom az én drága szerelmemet.  Engem a képességeimnek nem megfelelő munkával akar ellátni. Együtt érző férfitársaim mondják meg élet az ilyen? A sírásó társaim teljes sajnálkozásukat megértem. Terikémtől se igazat, se gyereket, se megbecsülést nem kaptam. Válóperemen egy kis babát hozott magával, de gondolom, kölcsön kérhette, mert egyáltalán nem hasonlított rám. A békítő tárgyaláson, minden kedves sírásó részt vett. Sorban megnézték a gyereket, de megállapították ez nem Hamar gyerek. Terike nem akart válni, az első szóra. Ezen nem is csodálkoztam, Mert ilyen embert úgy sem talál másikat, mint én. Aztán szépen elváltunk, én mentem sírt ásni, ő meg pelenkázni sietett.

Bp. 2015