KÁROLY BÁCSI
(Visszaemlékezés)
Csetényi Károly élményei alapján írta Dedik János
A minap ismerkedtem meg, Csetényben egy nagyon szimpatikus bácsival, aki a novellás kötetemet olvasta, és megihlette saját kalandos élete, fiatalsága. Telefonon kérte, hogy írjam meg élményeit, melyek megérdemlik, hogy megörökítésre kerüljenek! Rögtön rátért a mesélésre. Én egy kissé meglepődve fogadtam. Hát lássuk! De ő rögtön hozzátette, vannak olyan jók, mint az én novelláim. Erre azért kíváncsi lettem. A múltját felidézve, a következőket mesélte el nekem:
Károly bácsi egy pár évtizedet visszaugorva kezdte a történetét.
1947-ben egy szövőgyári tanfolyamon vettem részt Budapesten. Egy nagyon szép nyár végi napon, mely inkább közelebb állt a vénasszonyok nyarához, mint az igazi nyárhoz, utaztam haza szülőfalumba.
‑ A Déli pályaudvarról indult a vonatom. Minden rendben volt körülöttem, egy kedves házaspár ült még a fülkében rajtam kívül. Hamar beszédbe elegyedtem velük, bár elég szűkszavú útitársnak bizonyultak. Az első megálló a Kelenföldi állomás volt. A hangosbemondó szerint jó tíz percvárakozást jósoltak a vonat tovább indulásához. A szembejövő szerelvény késik közölték, meg kell várni, mert a kitérő vágányt még nem javították meg. A háború tönkre tette azt is. Ha ennyi időm van, akkor szerzek egy kis olvasnivalót gondoltam. Útitársaimat megkértem, hogy legyenek szívesek a csomagomra nézni, nehogy lába kelljen. Bólogatva jelezték, hogy csak menjek nyugodtan, minden rendben lesz. Foglalják a helyemet is!
Az állomáson sok ember, katona jött ment, a restiben is hosszú sor állt. Inni ugyan nem akartam, de ha már újságot nem tudtam szerezni, legalább a torkom ne maradjon száraz, hosszú út áll még előttem, gondoltam egy kis folyadék jól fog esni. Már elég közel voltam a csapos pultjához, mikor arra lettem figyelmes, hogy valami rekedt hang közli, hogy valami indul a Székesfehérvárra. A csapos épp most csurgatja a sört a pohárba, rá is szóltam siessen, mert lemaradok a vonatról! ‑ Jól van, itt a söre fizessen, aztán mehet a dolgára, mondta kissé ingerülten. Előkotorásztam a kis pénzemet, ha már fizettem, meg is iszom jelszóval. Még nem telhetett le a tízperc biztos félre hallottam a hangosbemondót.
Hoppá, valami nem stimmel üres a vágány! – és eltűnt a vonat? Futkosok, hol egy vasutas? Ki tudja megmondani? Lehet, hogy csak mozdony csere történik, és visszatolatják, próbálom nyugtatgatni magamat. Jobbra-balra kérdezősködök, de senki nem tud választ adni. Egy negyedórai várakozás után, a forgalmi irodában megtudom, hogy ma már nem valószínű, hogy lesz vonat, amivel tovább tudok menni. Édes Istenem adjál tanácsot, mit tegyek? Mindenem a csomagjaimba vannak. Némi aprópénzzel rendelkezem csupán. Jól kezdődik ez a nap, és még nincs vége. Mi vár még rám édes Istenkém!
Reményt vesztve, elkeseredve az országút felé, vettem az irányt, hátha valaki, ráérez szerencsétlenségemre és megsajnál. Autók, főleg katonai járművek rohannak el mellettem, de integetésemet nem igen veszik figyelembe. Egynéhányan ugyan visszaintegetnek. Ennyi az egész!
Már lassan kezdtem beletörődni, hogy gyalog megyek Fehérvárig, de még a gondolattól is borsozott a hátam, mikor egy orosz katonai teherautó lassított mellettem, és a kabinjából egy katona integetve jelzi, hogy ugorjak fel a platóra. Mért ne? ‑ és máris felkapaszkodtam a lassuló kocsira. Valahova csak elvisz gondoltam. Az irány jó, ahogy láttam.
Nem gondolkoztam, csak törölgettem homlokomról az izgalmak verejték cseppjeit. És ekkor kaptam észbe! Én egy orosz katonai teherautón? Te jó ég, hová vihetnek engem? Azon kezdtem törni a fejemet, hogy le kéne ugorni a kocsiról. Az útszélen lévő düledező táblákat kezdtem figyelni. Az irány jó állapítottam meg, majd ha közelebb érünk Fehérvárhoz, akkor meglépek. Emígy gondolkozva arra a meggyőződésre jutottam, hogy csak leadták a csomagjaimat, a vasutasok biztos vigyáznak rá! Már Dinnyés községnél jártunk, mikor ismét az járt az eszemben, ugrani, vagy nem ugrani, lehet, hogy meg sem állnak Fehérváron? Nem is kérdeztek semmit, hogy hova meddig megyek. Nem merek ugrani, kitöröm a nyakam pont, most kell nekik ilyen gyorsan gurulniuk? Vártam, hogy a házak közé érjen ott biztos lassítani fog a vezető. Így is történt. Itt az alkalom! Talán észre sem vették, hogy leugrottam.
– Nénike, tessék már nekem megmondani, hogy az állomás felé merre kell menni, és még azt is, – tessék mondani messzi van-e? – az állomás nincs túl messzi, bár már régen utaztam, de azt hiszem, hogyha egyenesen mész édes fiam, akkor kiérsz a templomhoz, majd kérdezd meg ott újra. – A templomot ismerem, oda szoktam járni hetente. – Te is megismered, mert az oldala romos, megviselték a harcok.
‑ Köszönöm nénike, majd csak megtalálom! Na végre többszöri kérdezgetések után, végre megvan az állomás. Izgatottan léptem be a forgalmi iroda ajtaján.
‑ Jó napot kívánok, köszöntem izgatottan, miközben szemügyre vettem az irodát.
‑ Adj Isten! ‑ volt a válasz, mi járatban van az elvtárs, és rögtön hozzá tette, hogy ez hivatali helység belépni tilos, ki is van írva.
‑ Igen csak a csomagomat keresem, hátha leadta a fülkében utazó házaspár!
‑ Nem látok itt semmit, ami nem idevaló. – végem van, csak nem vitték magukkal, de hová utazhattak?
‑ A szerelvény csak idáig jött, de lehet, hogy Dinnyésen leszálltak, ott is megállt. Azért nézzen körül a várótermekben, hátha itt ülnek valahol.
– Nem ül itt senki. – Mondja kedves állomásfőnök elvtárs, mikor megy vissza Dinnyésre vonat, lehet, hogy ott adták le az állomáson. Olyan becsületes kinézésű embernek látszottak útitársaim, egész biztos, hogy nem lopták el, érzem, hogy leadták valahol.
‑ Csak este megy vonat vissza Pestre, de Dinnyésen megáll!
Mit csináljak estig? Úgy határoztam, hogy kiállok megint az útra, hátha valami jármű, vagy szekér elvisz a dinnyési vasútállomásra.
Ahogy bandukolok az országút felé, Egy kocsma előtt a falnak támasztva látok egy biciklit. Hű de jó lenne ez nekem. A kocsmában érdeklődőm, kié a bicikli. Egy fiatal-ember jelzi az övé, és rögtön hozzáteszi, csak nincs valami baj vele.
‑ Á semmi, csak szeretném kölcsönkérni. Csend lett az ivóban. Mindenki rám nézett. Ilyesmi itt nem szokott előfordulni, hogy biciklit kölcsön kérnek. Én elmagyaráztam, hogy jártam, s közben figyeltem az arcukat. Nem csalódtam a falusi ember jószívű ember! Ide visszahozom a kocsma elé, ígértem meg becsületszavamra. Hat kilométer oda vissza tizenkettő, ennyit csak le tudok tekerni délutánig, hátha szerencsével járok!
Most már valamivel jobb hangulatban értem a dinnyési vasútállomásra, és mit látok a forgalmi irodában, uram Isten hát a falnak támasztva ott pihennek a csomagjaim! A boldogságtól megrészegülve a forgalmistát átöleltem, s közben többszörösen köszöngettem, hogy csomagjaimra vigyázott.
Egy kis pihenő után, biciklire kötöztem bőröndömet, táskámat, és vidáman kerekeztem vissza fehérvári kocsmához. Ugyan úgy a falnak támasztottam a kerékpárt, beköszöntem, megköszöntem, és a vasútállomásra ballagtam egyik kezemben a bőrönddel, míg a másik kezemben a táskámat szorongattam.