Izgalom

Egy szeptemberi délutánon Kornél fékezés nélkül rohant a kocsijával, keresztül a kórház kitárt kapuján. Egyenest a sétálópark elejéig, ott állt meg nagy hirtelenséggel.
   Itt kell lenni, mondogatta magában, – most rajta kaplak! Egy hirtelen rántással, kihúzta a kocsi slusszkulcsát a motor még egyet-kettőt rázkódott, de Kornél már ki is ugrott belőle és a fák közötti padokra meresztette kitágult szemeit figyelve, nehogy figyelmetlenségéből kifolyólag eltűnjön Etelka és az újdonsült pasija.
   Ez a pad is üres, a másik is, a csudába tűntek szaladt ki a száján. Talán ott a nagy hárs mögött, itt sincs senki! – akkor hol lehetnek? Miért telefonált neki ily gyorsasággal valaki. Elhadarta egy szuszra, hogy Etelka a kerti padon ül közel húzódva, egy férfire támaszkodva.
   Még tizenöt perc sem telt el az ominózus telefon óta, még itt kell lenniük valahol. A női osztályra nem mehetek fel, csak látogatási időben, de minek is mennék, amikor azt telefonálták, hogy Etelka a kertben van.
   Etelka sem mehet fel a férfiosztályra, még csak az kéne, lenne ott nagy pánik, bár lehet, hogy a betegek fele meggyógyulna, ha Etelkát meglátnák, pláne köntösben.
   Velem ne játsszon senki! Az én szerelmem, a nagy Ő és kész! – bár már több látogatásom alkalmával, halvány célzást tett Etelka, hogy a kettes belosztályról egy fiatalos gyerekarcú férfi nagyon figyeli öt. Sőt még azt is mondta, hogy valami Jocó névre hallgat, de rögtön hozzátette, hogy ez csak egy betegtárs, és engem szeret igazán, – különben is az én menyasszonyom.
   Én szeretem Etelkát, és ő is szeret, bár apámtól azt tanultam, hogy a nőkben nem lehet megbízni. Kornél szája szélét kezdte harapdálni idegességében. Még nincs vacsoraidő, hol lehet? A csendes pihenőnek már rég vége, Etelka járó beteg, tehát bárhol lehet. Miért nem mondta meg az a tetves telefonáló, hogy hol van pontosan a menyasszonyom? Micsoda aljas telefonbetyár az ilyen, vagy talán éppen egy jó akarom, lehet. De a telefonom számát honnan tudta meg. Lehet, hogy ismer engem? – és honnan vette, hogy Etelkámat látta a kertben. Csak kapjam el, majd adok én neki.
   Ott az egyik fa mögül mintha kinézet volna valaki, világos barna köntösben, most a kocsimat nézi aztán felém, néz. Ki lehet azaz ember? – akkor Etelkának is ott kéne lennie! Nem lehet két ember, nem fér el ott a fa mögött. Ezt az alakot még nem láttam. Etelka biztos nem mondta el a telefonszámomat. Még mindig néz. Egy kicsit közelebb megyek, Etelka nincs ott, mégse kérdezhetem meg tőle, hogy hol a menyasszonyom. Bolondnak nézne. Ez csak képzelődés az egész, vagy csak egy beteg kíváncsiskodó!
   A portás lihegve, pocakjáról éppen, hogy le nem csúszik a nadrágja, úgy siet felém. – Micsoda disznóság! – minek vagyok én itt, ha semmibe veszik a porta szolgálatomat, egyik kezével a nadrágját tartva, míg a másik kezével hadonászik a levegőbe. – Azonnal fizet, vagy hívom a rendészt, de magának sokba fog kerülni.
   Kornélra valahogyan higgadtan hatott a portás kirohanása. Teljes nyugalmat magára erőltetve fordult a portás felé. – Azt hiszem, meg fogja érteni, hisz látom magán, hogy egy értelmes ember, képzelje csak el, hogy valaki telefonált nekem, hogy azonnal jöjjek ide, mert Etelkám kint ül a kertben egy férfivel, megérti sietségemet, hisz a közeljövőre terveztük az esküvőnket. – Nem vagyok egy féltékeny valaki, de azt hiszem, maga is rohant volna a helyemben.
– És képzelje még a telefonszámomat is tudta az illető.
– Itt egy ötszázas, mind a magáé lehet, nekem nem kell visszaadnia semmit csak a menyasszonyomat, Etelkát találjam meg.
   A portás lassan ránézett a pénzre, valószínű meg akart győződni róla, hogy nem káprázik a szeme, aztán nagyon gyors mozdulattal elkapta a pénzt és a térdéig érő nadrágzsebébe gyömöszölte.
 – Mondja uram, teljesen átváltozott hangon a portás. Hogy nézett ki a maga Etelkája?
 – Hát, hogy nézett ki, ő volt a kórház legszebb nője, a haja pedig olyan szép, barnás színű, igaz egy kicsit a barnaszín átment vörösbe, csodálatos vállig érő haja van.
 – Jöjjön csak a portásfülkébe, sokan üldögéltek ma itt a padon taxira várva. Olyan nehéz taxit kapni, a kórházba nem szívesen jönnek a taxisok, mert a betegtől nem sok borravalót remélhetnek, meg félnek a fertőzéstől is.
 – De az én menyasszonyomat még nem engedték haza!
 – Hát azt meg maga honnan tudja, ha már nem beteg nem tartják itt, különben is kevés az ágy, a betegek csak jönnek és jönnek. Na nézzük csak, hogy is hívják az Etelkáját, van itt egy Szappanos Etelka nemrégen ment el itt ült szegény ezen a padon, ebéd óta. Én telefonáltam, mert már nagyon unta azt, hogy mindenki próbálkozott vele ismerkedni. Ő kért meg, hogy telefonáljak. Hát én egy kicsit kiszíneztem a helyzetet, hogy végre jöjjön már valaki érte Etelka elmesélte nekem, hogy menyasszony, hát én kíváncsi voltam, milyen gyors egy mai vőlegény. Időközben rá- jöttem és megismertem a kocsiját, maga szokott megállás nélkül beosonni a kórház területére. – Nem emlékszem rá, hogy egyszer is kifizette volna a parkolási belépőt. A nagykapu azért van állandóan nyitva, mert a mentők jönnek-mennek, nem azért, hogy a beteglátogatók kocsijával legyen tele a kórház parkolója. Úgy gondoltam!
– Maga, megérdemel egy kis leckét, mert a szerelemtől nem lát, és főleg azt sem veszi észre, hogy a kórháznak van portása, és igen csak illő lenne megállni és kifizetni a kórháznak a parkolási díjat.
   Kornél egy kissé elszégyellte magát, majd lehajtotta fejét, valami köszönömöt rebeget a szája, és gázfröccsöt adva kocsijának fogai között kitörő káromkodások tornyosultak.