Egy szeptemberi délutánon Kornél fékezés nélkül rohant a
kocsijával, keresztül a kórház kitárt kapuján. Egyenest a sétálópark elejéig,
ott állt meg nagy hirtelenséggel.
Itt kell lenni, mondogatta magában, – most
rajta kaplak! Egy hirtelen rántással, kihúzta a kocsi slusszkulcsát a motor még
egyet-kettőt rázkódott, de Kornél már ki is ugrott belőle és a fák közötti
padokra meresztette kitágult szemeit figyelve, nehogy figyelmetlenségéből
kifolyólag eltűnjön Etelka és az újdonsült pasija.
Ez a pad is üres,
a másik is, a csudába tűntek szaladt ki a száján. Talán ott a nagy hárs mögött,
itt sincs senki! – akkor hol lehetnek? Miért telefonált neki ily gyorsasággal
valaki. Elhadarta egy szuszra, hogy Etelka a kerti padon ül közel húzódva, egy
férfire támaszkodva.
Még tizenöt perc
sem telt el az ominózus telefon óta, még itt kell lenniük valahol. A női
osztályra nem mehetek fel, csak látogatási időben, de minek is mennék, amikor
azt telefonálták, hogy Etelka a kertben van.
Etelka sem mehet
fel a férfiosztályra, még csak az kéne, lenne ott nagy pánik, bár lehet, hogy a
betegek fele meggyógyulna, ha Etelkát meglátnák, pláne köntösben.
Velem ne játsszon
senki! Az én szerelmem, a nagy Ő és kész! – bár már több látogatásom
alkalmával, halvány célzást tett Etelka, hogy a kettes belosztályról egy
fiatalos gyerekarcú férfi nagyon figyeli öt. Sőt még azt is mondta, hogy valami
Jocó névre hallgat, de rögtön hozzátette, hogy ez csak egy betegtárs, és engem
szeret igazán, – különben is az én menyasszonyom.
Én szeretem
Etelkát, és ő is szeret, bár apámtól azt tanultam, hogy a nőkben nem lehet
megbízni. Kornél szája szélét kezdte harapdálni idegességében. Még nincs
vacsoraidő, hol lehet? A csendes pihenőnek már rég vége, Etelka járó beteg,
tehát bárhol lehet. Miért nem mondta meg az a tetves telefonáló, hogy hol van
pontosan a menyasszonyom? Micsoda aljas telefonbetyár az ilyen, vagy talán
éppen egy jó akarom, lehet. De a telefonom számát honnan tudta meg. Lehet, hogy
ismer engem? – és honnan vette, hogy Etelkámat látta a kertben. Csak kapjam el,
majd adok én neki.
Ott az egyik fa
mögül mintha kinézet volna valaki, világos barna köntösben, most a kocsimat nézi
aztán felém, néz. Ki lehet azaz ember? – akkor Etelkának is ott kéne lennie!
Nem lehet két ember, nem fér el ott a fa mögött. Ezt az alakot még nem láttam.
Etelka biztos nem mondta el a telefonszámomat. Még mindig néz. Egy kicsit
közelebb megyek, Etelka nincs ott, mégse kérdezhetem meg tőle, hogy hol a
menyasszonyom. Bolondnak nézne. Ez csak képzelődés az egész, vagy csak egy
beteg kíváncsiskodó!
A portás lihegve,
pocakjáról éppen, hogy le nem csúszik a nadrágja, úgy siet felém. – Micsoda
disznóság! – minek vagyok én itt, ha semmibe veszik a porta szolgálatomat,
egyik kezével a nadrágját tartva, míg a másik kezével hadonászik a levegőbe. – Azonnal
fizet, vagy hívom a rendészt, de magának sokba fog kerülni.
Kornélra
valahogyan higgadtan hatott a portás kirohanása. Teljes nyugalmat magára
erőltetve fordult a portás felé. – Azt hiszem, meg fogja érteni, hisz látom
magán, hogy egy értelmes ember, képzelje csak el, hogy valaki telefonált nekem,
hogy azonnal jöjjek ide, mert Etelkám kint ül a kertben egy férfivel, megérti
sietségemet, hisz a közeljövőre terveztük az esküvőnket. – Nem vagyok egy
féltékeny valaki, de azt hiszem, maga is rohant volna a helyemben.
– És képzelje még a telefonszámomat is tudta az illető.
– Itt egy ötszázas, mind a magáé lehet, nekem nem kell
visszaadnia semmit csak a menyasszonyomat, Etelkát találjam meg.
A portás lassan
ránézett a pénzre, valószínű meg akart győződni róla, hogy nem káprázik a
szeme, aztán nagyon gyors mozdulattal elkapta a pénzt és a térdéig érő
nadrágzsebébe gyömöszölte.
– Mondja uram,
teljesen átváltozott hangon a portás. Hogy nézett ki a maga Etelkája?
– Hát, hogy nézett
ki, ő volt a kórház legszebb nője, a haja pedig olyan szép, barnás színű, igaz
egy kicsit a barnaszín átment vörösbe, csodálatos vállig érő haja van.
– Jöjjön csak a
portásfülkébe, sokan üldögéltek ma itt a padon taxira várva. Olyan nehéz taxit
kapni, a kórházba nem szívesen jönnek a taxisok, mert a betegtől nem sok
borravalót remélhetnek, meg félnek a fertőzéstől is.
– De az én
menyasszonyomat még nem engedték haza!
– Hát azt meg maga
honnan tudja, ha már nem beteg nem tartják itt, különben is kevés az ágy, a
betegek csak jönnek és jönnek. Na nézzük csak, hogy is hívják az Etelkáját, van
itt egy Szappanos Etelka nemrégen ment el itt ült szegény ezen a padon, ebéd
óta. Én telefonáltam, mert már nagyon unta azt, hogy mindenki próbálkozott vele
ismerkedni. Ő kért meg, hogy telefonáljak. Hát én egy kicsit kiszíneztem a
helyzetet, hogy végre jöjjön már valaki érte Etelka elmesélte nekem, hogy
menyasszony, hát én kíváncsi voltam, milyen gyors egy mai vőlegény. Időközben
rá- jöttem és megismertem a kocsiját, maga szokott megállás nélkül beosonni a
kórház területére. – Nem emlékszem rá, hogy egyszer is kifizette volna a
parkolási belépőt. A nagykapu azért van állandóan nyitva, mert a mentők
jönnek-mennek, nem azért, hogy a beteglátogatók kocsijával legyen tele a kórház
parkolója. Úgy gondoltam!
– Maga, megérdemel egy kis leckét, mert a szerelemtől nem
lát, és főleg azt sem veszi észre, hogy a kórháznak van portása, és igen csak
illő lenne megállni és kifizetni a kórháznak a parkolási díjat.
Kornél egy kissé
elszégyellte magát, majd lehajtotta fejét, valami köszönömöt rebeget a szája,
és gázfröccsöt adva kocsijának fogai között kitörő káromkodások tornyosultak.