Molylepke

MOLYLEPKE

  Fekete öltönyömet, kora reggel vettem ki a szekrényből, azzal a céllal, hogy a naftalinillatnak legyen elég ideje elhagyni legszebb ruhámat. A délutáni könyv bemutatómon, restellni való dolog lenne, ha bűzlenék a molyirtó kellemetlen illatától. Rögtön tudná mindenki, hogy ez az egyetlen félteni való göncöm. Egész délelőtt kifordított zsebekkel szétterítve hevert a kanapémon.  Ebéd után gondosan átkeféltem, majd magamra vettem. Az íróasztalom elé ültem, és közben azon tűnődtem, hogy a délutáni szereplésem miképpen fog sikerülni. Miközben ezen elmélkedtem, arra lettem figyelmes, hogy egy arcátlanul pimasz molylepke a nadrágom azon darabját választotta ki pihenőhelyül, ahol a térdkalácsom alatti részen legtöbb a ránc.
  Nem tudom, mi késztette, hogy pont ide telepedjen! – de lehet, hogy az ebédutáni jóllakottsága, netán ebéd előtti éhségérzete bátorította fel erre a büntetést érdemlő cselekedetre.
  Minden esetre kíváncsiságomat annyira sikerült felcsigáznia, hogy a már levegőbe emelt kezemnek utolsó pillanatában megállást parancsoljak Éles szemmel, figyelni kezdtem, vajon melyik elképzelésemnek ad helyet.
  A kis molylepke teljes biztonság birtokában, a nadrágom ráncai között olyan fejmozgást végzett, mint aki tudatában van annak, mit is cselekszik. Pici feje egyenletes mozgatása meggyőzött róla, hogy vendégem egy igen elegáns étteremben érzi magát, és semmi sem drága alapon a nadrágomból lakmározik. Úgy látszott a békebeli gyapjúból készült nadrág lehet a kedvenc eledele, éppen úgy, mint nekem a rántott hús. De én legalább nem titokban eszem kedvenc ételemet, legfeljebb akkor, ha már kevés van belőle és illenék másnak is hagyni.
  Azt is észre vettem, hogy fő fogásként táplálkozik a nadrágomból. Bár nem voltam teljesen meggyőződve a félremagyarázható fejmozgásáról. Mivel száját, fogait nem láttam, csak feltételezésbe mertem bocsátkozni.
  Felmerült bennem egy rosszindulatúnak tűnő kérdés: valóban képes lenne ez a kis nyikhaj molylepke kikezdeni velem, ezen belül a féltve őrzött öltönyömet megrágni? Na nem! – ennyi pimaszságot nem feltételezhetek róla. Ha agyon ütném ártatlanul, esetleg lelkiismeret furdalásom lenne. Bizonyosság teljes hiányában, nem volna nagy dicsőség elpusztítani őkelmét. Mert ha még a szekrényben történne mindez, talán jogosabb lenne az öncélú biráskodásom.
  Amíg én így szépen boncolgattam a valós helyzetet, addig a csibészkedő kis molylepke egyenletes fejmozgatása egy pillanatra sem szünetelt. Nem rághat, hát akkor nyelni is kellene neki, mit ér a rágcsálás, ha nem nyeli le a falatokat. Akkor mivel lakik jól? De azért motoszkált bennem a félelem érzése, hátha mégis eszik! De nem látok ott semmiféle lukat, – hessegettem el magamtól a halvány csiráját is annak a gondolatnak, hogy netán, még is átver.
  Nem tudtam mitévő legyek. Valóban a féltve őrzött nadrágomat veszélyezteti, vagy csak pici feje mozgatásával akar engem próbára tenni, vajon mit szólok a fejmozgásához? De vajon miért frocliz engem? Kezd idegesíteni a dolog, Hiszen ez a kis butus háttal áll nekem, vagy ül, nem látom pontosan, de akkor ő se láthat, mi ez az egész?
  Á nem érdekel, nem foglalkozom vele. Írásaim fölé hajoltam és olvasási gyakorlatba kezdtem. Hiába gondolataimat nem tudtam elhessegetni.
  Milyen nyugodt állat a molylepke, ezt nem hittem volna róla.  Jó félórai várakozás után, lepkém egyszer csak megfordult, szemben állt velem, mint aki megköszönni akarja a finom ebédet, a nyugalmat, amit biztosítottam számára. Egy másodpercig összenéztünk, azután kacsázva felszállt. Csinált egy-két szárnydöntögetést, bátran, nem félősen, egy tiszteletkör kíséretében, had lássam mily ügyesen tud manőverezni teli hassal is. Valószínű ezt a légi bemutatót ajándéknak szánta, jó magaviseletemért. Féltve őrzött öltönyöm nadrágján térd magasságban ott tátongott egy nagyobb lukacska, melyen átlátni véltem szőrös vádlim egy darabját.  Hát mégis csak ebédelt ez a hálátlan disznó!