A Kántor álmosan nyújtózott, miközben egy óriás ásítás
hagyta el a száját! Majd hirtelen mozdulattal felugrott ágyából. Te jó Isten ma
vasárnap van, és nekem 9-re a szentmisén énekelnem és harmóniumon játszanom
kell! ‑
Hogy elaludtam! Állapította meg, majd magára kapva ruháit, a
szokásos reggeli kávéjáról is lemondva, kerékpárra pattanva tekert a templomig.
Így elaludni! Persze nem csoda hajnalig énekeltem, a
cigányok meg húzták a talpalávalót, közben mindig inni kellett valamit, hogy a
hangulatom jó legyen hozzá. Még az új feleséggel is táncolnom kellett, hát ez
egy igazi vidéki lagzi volt.
A biciklit hevenyészve a templom falának támasztotta, ami
azonnal el is dőlt, de ez legkevésbé aggasztotta! Kettesével szelte a
lépcsőfokokat felfelé a karzatra, lerogyott a harmónium előtti kis hokedlire.
Hála neked Jó Istenem, hogy a plébános szeret sokat prédikálni, szerencsémre
még mindig beszél.
A pap monoton beszéde, a néma csend, mind arra késztette,
hogy a szemeit becsukva pihentesse, miután rádőlt a harmónium fedelére. Észre
sem vette, hogy az asszonykórus felsorakozott a háta mögött, hogy a vasárnapi
egyházi ének még hatásosabb legyen, és kiemelkedjen a derék kántor hangja.
– Te Bőzse, nézd má!‑ elaludt a kántor.
– Á dehogy, biztos csak imádkozik
– Furcsa egy ima lehet, hallod – e? Terka! Ilyen imát még nem hallottam,
amit úgy kell elmormolni, hogy közbe‑közbe horkantani kell, és fujtatni hozzá.
– Ez tényleg alszik!
A plébános befejezte a vasárnapi szent ige elmondását, és megmagyarázását.
És most, kellett volna felcsendülni a vasárnapi éneknek! A kórus várta a
harmónium első ütemeit. De helyette csak a kántor horkolása hallatszott a
kiváló akusztikus templomban.
A plébános halk kopogtatással jelezte a kántornak a kezdést,
de ennek nem volt érzékelhető jele. Erre a plébános arcát elöntötte a méreg, és
türelmét vesztve hatalmas hangját a kántor felé irányította. Erre a kántor felkapta
fejét és igen erősen belevágott a harmóniumba a torkából kiáramló teljes
hangerővel énekelni, kezdte! „Akácos út, ha végig megyek rajtad én, eszembe jut
egy régi szép emlék, nyáreste volt…”
– Terka lökd mán meg a kántort térjen eszére.
– Hagyjad Bőzse, had menjen csak végig az
akácos úton.
– Jó
van, jó van! Menjen, csak. Hagyom én!
Egy pár másodperc után nevetni kezdtek a hívők, majd együtt folytatták az
éneklést. A plébános elkomorodott, arca lassan felengedett! A hívők nevetése mosolyra
késztette, az egész templom énekelt.
A plébános lejött a szószékről és a kántor felé igyekezett.
A kántor mintha megérezte volna a veszélyt, megállt egy pillanatra… majd szép
halkan énekelni kezdte! Aleluja…aleluja üdvözlégy te szent manna! Ennél többet
kiadna… aleluja, aleluja
A plébános mit tehetett a hívőkkel együtt énekelt, mintha
semmise történt volna. Csak a szent mise befejezése után a sekrestyében volt
egy pár keresetlen szava az eltévelyedett kántorhoz.