Kántor



A Kántor álmosan nyújtózott, miközben egy óriás ásítás hagyta el a száját! Majd hirtelen mozdulattal felugrott ágyából. Te jó Isten ma vasárnap van, és nekem 9-re a szentmisén énekelnem és harmóniumon játszanom kell! ‑
Hogy elaludtam! Állapította meg, majd magára kapva ruháit, a szokásos reggeli kávéjáról is lemondva, kerékpárra pattanva tekert a templomig.
Így elaludni! Persze nem csoda hajnalig énekeltem, a cigányok meg húzták a talpalávalót, közben mindig inni kellett valamit, hogy a hangulatom jó legyen hozzá. Még az új feleséggel is táncolnom kellett, hát ez egy igazi vidéki lagzi volt.
A biciklit hevenyészve a templom falának támasztotta, ami azonnal el is dőlt, de ez legkevésbé aggasztotta! Kettesével szelte a lépcsőfokokat felfelé a karzatra, lerogyott a harmónium előtti kis hokedlire. Hála neked Jó Istenem, hogy a plébános szeret sokat prédikálni, szerencsémre még mindig beszél.
A pap monoton beszéde, a néma csend, mind arra késztette, hogy a szemeit becsukva pihentesse, miután rádőlt a harmónium fedelére. Észre sem vette, hogy az asszonykórus felsorakozott a háta mögött, hogy a vasárnapi egyházi ének még hatásosabb legyen, és kiemelkedjen a derék kántor hangja.
  – Te Bőzse, nézd má!‑ elaludt a kántor.
  – Á dehogy, biztos csak imádkozik
  – Furcsa egy ima lehet, hallod – e? Terka! Ilyen imát még nem hallottam, amit úgy kell elmormolni, hogy közbe‑közbe horkantani kell, és fujtatni hozzá.
   – Ez tényleg alszik!
  A plébános befejezte a vasárnapi szent ige elmondását, és megmagyarázását. És most, kellett volna felcsendülni a vasárnapi éneknek! A kórus várta a harmónium első ütemeit. De helyette csak a kántor horkolása hallatszott a kiváló akusztikus templomban.
A plébános halk kopogtatással jelezte a kántornak a kezdést, de ennek nem volt érzékelhető jele. Erre a plébános arcát elöntötte a méreg, és türelmét vesztve hatalmas hangját a kántor felé irányította. Erre a kántor felkapta fejét és igen erősen belevágott a harmóniumba a torkából kiáramló teljes hangerővel énekelni, kezdte! „Akácos út, ha végig megyek rajtad én, eszembe jut egy régi szép emlék, nyáreste volt…”
   – Terka lökd mán meg a kántort térjen eszére.
   – Hagyjad Bőzse, had menjen csak végig az akácos úton.
   – Jó van, jó van! Menjen, csak. Hagyom én!
  Egy pár másodperc után nevetni kezdtek a hívők, majd együtt folytatták az éneklést. A plébános elkomorodott, arca lassan felengedett! A hívők nevetése mosolyra késztette, az egész templom énekelt.
A plébános lejött a szószékről és a kántor felé igyekezett. A kántor mintha megérezte volna a veszélyt, megállt egy pillanatra… majd szép halkan énekelni kezdte! Aleluja…aleluja üdvözlégy te szent manna! Ennél többet kiadna… aleluja, aleluja
A plébános mit tehetett a hívőkkel együtt énekelt, mintha semmise történt volna. Csak a szent mise befejezése után a sekrestyében volt egy pár keresetlen szava az eltévelyedett kántorhoz.